Firtl Mátyás elhangzott köszöntője

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A kétszeres Kossuth-díjas művészettörténész, Lyka Károly egy, a Nyugat folyóiratban megjelent írásában azzal kezdi okfejtését, hogy milyen is lenne Magyarország művészettörténeti térképe, ha azt valaki megszerkesztené mindazoknak az értékeknek alapján, amelyeket művészeink alkottak.

Ha ma megrajzolnánk Magyarországnak azt a térképét, amelynek pontjai a mai művészet helyi megnyilvánulásait jeleznék, akkor ezen a térképen Sopront igencsak szembetűnően kellene feltüntetnie a térképésznek.

Az országos Éremmbiennálé a hazai éremművészet legrangosabb helyévé emeli Sopront.

A magyar éremművészet legrangosabb fóruma pedig magában hordozza azt a Sopron számára egyedülálló lehetőséget és élményt, hogy az Érembiennálé díjazottjai külön is bemutatkozhassanak.

Mindkét művészeti esemény annak bizonyítéka, hogy a magyar éremművészetnek és szobrászatnak nem csak európai színvonalú múltja van, hanem – a művészeti ág élvonalát képező módon–, megbecsülendő jelene is.

Ehhez a jelenhez a múltból Sopronon át (is) vezetett az út.

Ennek ihlető erejéhez Sopron – a bemutatkozási lehetőséggel –, mindenképpen ösztönző erőt ad. És engedjék meg, kérem, hogy nem elítélhető lokálpatrióta módon, külön is büszkék lehessünk soproni, méltán élvonalbeli érem- és szobrászművészeinkre.

Tisztelt Érdeklődők!

Elek Artúr 1908-ban éppen a Lyka Károly által szerkesztett Művészet c. folyóiratban ezt írja:,,Általában a magyar éremszobrászat jövőjét immár nem kell félteni. A jelek és tények egész sora bizonyság reá, hogy ez a művészetünk érdeklődés és művelők híján elsenyvedni nem fog” .

Öröm látni, hogy az eltelt több mint 100 év igazolja állítását. És ebben a 100 évben immár Sopronnak, a Lábasháznak is része van.

A Győr-Moson-Sopron Megyei Önkormányzat nevében, annak alelnökeként, a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatóságához tartozó Soproni Múzeum fenntartója képviseletében, és Sopron város nevében, annak országgyűlési képviselőjeként is őszintén gratulálok a mai tárlaton kiállító művészeknek.

Egy múzeumnak fontos küldetése, hogy időközönként nem csak az életből kikapcsolt, régi múzeumi tárgyak bemutatására vállalkozhat, hanem kortárs művészi alkotások bemutatására is.

Befejezésképpen azt kívánom mindannyiunknak, akik ,,csak” műélvezők vagyunk, amit a már idézett Lyka Károly ,, magasrendű szempontként” ajánl az ilyeneknek:

Próbáljuk közösen ellesni, hogy ,,a szobrász miként ülteti át lelke jegyét, érzésvilágát, hangulatát, vérsmérsékletét a műbe.

Ehhez, és a Soproni Ünnepi Hetek minden rendezvényéhez kívánok nagyon tartalmas és élménydús időtöltést!

Tokai Gábornak, a Magyar Nemzeti Galéria Éremtára vezetőjének megnyitója

Hölgyeim és Uraim, tisztelt megnyitó közönség

A XVII. Országos Érembiennálé 12 díjazottjának itt kiállított, tulajdonképpen véletlenszerűen egymás mellé került munkáit mindenképpen szükséges csoportosítanunk. Egyfajta szempont lehetne például, hogy a művészek milyen műveiket gondolták bemutatni. Egy részük legfrissebb alkotásait választotta ki, míg mások retrospektív jelleggel állították össze a beküldött munkáikat. Ez utóbbiaknál megvizsgálhatnánk, hogy mit és miért szeretnének életművükből kihangsúlyozni.

A kiállított műveket műfaj szerint is csoportosíthatnánk, hiszen vannak, akik csak érem jellegű műveket állítottak ki, mások érmet és kisplasztikát, van aki csak kisplasztikát, van aki kisplasztikát és szobrot vagy kisplasztikát és fotót, és van aki installáció jellegű alkotást. Ezzel rokon szempont a kiállított művek térbeli elrendezése, csoportosítása, a művek párbeszédének kialakítása, azaz a kiállítás egységének megteremtése.

Én egy kevésbé izgalmas, semleges, az udvariassági formáknak megfelelő szempontot, a művészek életkora szerinti csoportosítást választottam, annál is inkább, mivel az alkotók e szempontból élesen és csaknem matematikai pontossággal válnak szét. Nyilván nem szükséges külön is kihangsúlyozni, de ennek a megkülönböztetésnek amiatt is van létjogosultsága, mert a fiatalok a kísérleteikkel még csak az útjukat keresik, míg az érett művészeknél minden újabb műben ott rejtőzik a felszín alatt az egész életpálya.

A XI. Érembiennálé katalógusában, 1997-ben Pogány Gábor így idézi Soltra E. Tamást: „Az éremkészítés nagyon hosszú tanulási folyamat, amin át kell menni. Ezért van talán az, hogy az érempálya csúcsára viszonylag érett fejjel jutnak el az emberek. A grafika, a festészet területén akár már 18-20 évesen is komoly művészi alkotásokat lehet létrehozni, míg az éremművészetben 50-55 évesen van a csúcs.” Nos, ez alapján az itt kiállító érettebb művészek többségéről elmondható: most vannak a csúcson…

Lényegesnek ugyan nem mondható, de mindenképpen érdekes adalék a kiállító művészek összetételére, hogy ketten közülük – Szöllőssy Enikő és Soltra E. Tamás – az Érembiennálé történetében a legtöbbször díjazott alkotók, valamint az is, hogy most egyszerre kapott díjat 4 olyan pályakezdő fiatal, akinek ugyanaz volt a mestere, Palotás József; a tanítványok elismerése így részben az övé is (természetesen a munkásságát már az Érembiennálé zsűrije is elismerte).

Szöllőssy Enikő az üres képkeret motívumában egy univerzális jelképre bukkant. A térbeli testet lehatároló üres váz, majd a képsíkot körülvevő keret a 80-as évek második felében bukkant fel talán még egyszerű szócikként művészi szótárában, s azóta jelentésbeli gazdagodása szinte csaknem kitöltötte ezt a szótárat, helyenként szét is feszítve annak kereteit. Legújabb munkáin is megfigyelhető, hogy a motívum megjelenhet a maga kézzelfogható valóságában mint tárgy, de mint eleven organizmus is, absztrakt mivoltában pedig mint egy viszonyítási pontja úgy a fizikai, mint metafizikai világunknak.

Ugyancsak egy motívumot láthatunk Balás Eszter kiállított munkáin, a művésznő lefotózott árnyékát. A tudatunkban kialakuló virtuális alaknak az árnyékos felület textúrája, minősége ad hangulati, érzelmi töltöttséget, és egyben taktilis képzetet is, amelyet szellemesen ellenpontoz a kiállított kisplasztika.

Ember és környezet egymásba hatolásának szerény karriert befutott futurista gondolata bukkan fel búvópatakként Szúnyogh László újabb munkáiban is. A gyakran egy keskeny proszcéniumra redukált játéktérben hieratikusan elrendezett figurák, elemek törvényszerűen kerülnek metszésbe egymással, és többnyire meglepő formai megoldásokat és gondolati asszociációkat keltenek. Visszatérő motívumok Szúnyogh László művészetében is vannak, mint pl. a 90-es évek első felében kialakult Ozirisz-szerű figura.

Egy világ választja el egymástól Szúnyogh László plasztikai alapelemekre redukált alakjait Somogyi Tamás egy sajátos alkotómódszerrel is hitelesített „gesztusszobraitól”. Az érmeken némileg moderált izgatott, meggyötört felületek a kisplasztikákon és szobrokon elemi erővel szakadnak fel. Az ember láthatatlan erőkkel való döbbenetes küzdelme érezhető az itt bemutatott alkotásokon, legyen az a khtonikus, alvilági erőktől szabadulni igyekvő, vagy az égi hatalmak kezében bábuként megjelenő figura.

A felszabdalt, meggyötört felszín hasonló jelentéssel bír Király Vilmos tavalyi díjazott alkotásain is. A deformált felszín azonban már korábbi munkáin (itt a ládikáin) is felbukkan, ahol azonban funkciója egészen más, alkotója archeológiai érdeklődésével magyarázható. A 90-es évek elejétől ugyanis a művész az érmekhez eredeti, értékmérő funkciója felől közelít, melynek relativitását az Amerika felfedezésének 500. évfordulójára készített alkotása is kifejezi. Feltételezhetően ez a gondolati ív magyarázza a kiállításra küldött műveinek kiválasztását.

Ugyancsak legutóbbi, díjnyertes sorozatát magyarázó válogatást feltételezhetünk Soltra E. Tamás technikailag és tematikailag különösen gazdag életművéből. A kivágott felületek kompozícionális felhasználásának előzménye az Egy színtársulatért című sorozat, míg az Ostyák sorozatban emellett a nagy, sík felületek alkalmazása - némiképp a szecessziós könyvillusztrációkban betöltött dekoratív szerepre emlékeztetően - jelenik meg.

Külön kell tárgyalnunk az ugyancsak a pályája csúcsán lévő Kósa István mesterremekeit, hiszen a többnyire funkcionális vert érem műfaja és az autonóm műalkotásként felfogott éremművészeti alkotások legkésőbb a 60-as évektől végletesen eltávolodtak egymástól, mivel ez utóbbiak technikai és stiláris újításai a vert érem szigorúbb szabályrendszerébe már alig tudtak behatolni. A pontos és részletgazdag kivitelezésen túl Kósa István legnagyobb erényének a jól megválasztott épületbelsők és külsők kompozíciói tűnnek, és külön említésre méltók a Scarabantia-, a Halasi csipke-, a Látogató- és az 56-os forradalom emlékére készített érmek egy-egy nem túl hivalkodó, ötletes formamegoldásai.

A pályája elején járó fiatal alkotók közül tanulmányai és életkora révén válik ki Géczy Nóra. Az építészeti érdeklődés díjnyertes érmein is nyilvánvaló volt, de egyértelmű a most kiállított konstruktív kartonreliefjeire pillantva is. Inkább iparművésznek gondolnánk, ha csak a Térvitorlák kompozícióit ismernénk, ha azonban Frank Gehry bilbaoi Guggenheim Múzeumának építészeti kihívásira gondolunk, akár ezek a művek is szervesen beilleszthetők a többi alkotása közé.

Mint a bevezetőben említettük, az udvariasan a sorára várakozó négy legfiatalabb alkotó ugyanabból a közegből érkezett. Közülük Szilvási Judittól és Sipos Orsolyától hasonló munkákat láthatunk itt, mint a biennálén, míg Tóth Veronika és Tóth Attila egészen más – úgy tűnik azonban, hogy a Nagyatádi faszobrász alkotótelepben „gyökerező”, némileg hasonló – arcát mutatja meg nekünk.

Szilvási Judit rendkívül finom elemekből alakítja ki harmonikus kompozícióit, amelyek itt anyaguk miatt nem nélkülöznek bizonyos építészeti reminiszcenciákat sem.

Sipos Orsolya nagy fantáziával és - az alkalmazott alapanyagokból ítélve - nagy elszántsággal kutatja a hazai éremművészetben erős hagyománnyal rendelkező többelemes éremforma lehetőségeit. Külön említést érdemelnek a pozitív-negatív formákkal játszó legújabb művei.

Bár nem mehetünk el szó nélkül a (különösen Pécsett) erős szimbolikus jelentést hordozó szék szobrok mellett sem, Tóth Veronika munkái közül mégis elsősorban a rendkívüli formai és megmunkálási tökéllyel megalkotott kútépítményére hívnám fel a figyelmet.

A földdel „kipárnázott”, egyetlen darab fából kifaragott széke érdekes gondolati párhuzamot mutat Tóth Attila a Dolgok helyei című installáció jellegű együttesével, amely az anyag, funkció és formahagyomány hármasságát vizsgálja ironikus attitűddel.

Köszönöm, hogy meghallgattak, a legnagyobb elismeréssel ajánlom figyelmükbe a kiállítást!