,,A múlt hatalmunkból elesett, a jövendőnek viszont urai vagyunk."

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Megjelentek!

,,A múlt hatalmunkból elesett, a jövendőnek viszont urai vagyunk" - …,,a jövendőnek viszont urai vagyunk" - mondta Széchenyi István, a legnagyobb magyar, aki nemzete naggyá tételére áldozta fel egész életét.

A történelem megtanított arra, hogy egy nép vagy nemzet nagysága nem azon múlik, hogy mekkora területet birtokol, vagy hódít meg.

Nem azon múlik a nemzet nagysága, hogy mennyi zsákmányt birtokol. És nem azon múlik, hogy mások mennyit vesznek el tőle.

Egy nemzet nagysága szellemi emelkedettségén, lelki erején, közösségének erős kötelékén, hitének szilárdságán múlik.

A szilárd hitű ember, a szilárd hitű közösség hiszi, a szilár hitű nemzet tudja és megéli, hogy …,,a jövendőnek urai vagyunk" – vagyis a jövőben reménykedő közösségként tud úrrá lenni a legnehezebb időszakokon is.

Kodolányi János írja: ,,Történelmünkben süvölt a végzet, minden napunk, minden korszakunk egy kicsikart haladék. S ezt a haladékot kell örökkévalósággá nyújtanunk. (…) Szemünket éjjel nappal, jóban-rosszban magunkon és az örökkévalóságon kell tartanunk. Ha nem követelünk magunkra örökkévalóságot, akkor elveszítjük a mát is.”

Tisztelt Megjelentek!

Az 1920. évi Trianoni Békediktátum utáni 90 év ennek a kicsikart haladéknak a korszaka volt. A kicsikart haladéknak a korszaka, amely idő alatt minden, a nemzetét szerető magyar az örökkévalóságon tartott tekintetével reménykedett a megoldást hozó jövendőben.

Ma, 2011-ben, – egy évvel a Nemzeti Összetartozás Napját kinyilvánító törvény elfogadása után –, érezzük erejét a törvénynek: hogy a sokáig elhallgatott vagy letagadott történelmi valósággal való szembenézésen túl – azt az életerőt, bizodalmat, azt a jövőbe vetett hitet szabadította fel, – amelyet Trianon 90 év alatt sem tudott megfojtani a magyarságban.

Az örökkévalóságra emelt tekintet törvénye ez, amelynek ereje kellett ahhoz, hogy végre érezhessük, hogy a mát nem veszítjük el, és azt is hogy a holnapokat – kemény munkával és küzdelemmel – de megnyerjük.

Igen! : ,,a jövendőnek viszont urai vagyunk." – mondhatjuk Széchenyivel. S ezt MA azért mondhatjuk, mert olyan alapokra építhetjük végre a jövőnket, amelyekről az örökkévalóságra emelhetjük a tekintetünket.

Ma olyan alapokra ÉPÍTJÜK jövőnket, amelyek időszerűségükben, modernségükben és értékállóságukban az örökkévalóságot célozzák meg, mert tulajdonképpen a Szent István-i örökség beteljesedését jelentik.

Azt az örökséget teljesíthetjük ma be, amely a magyar és keresztény értékeink érvényesítését, az erős nemzetet látja kiteljesedni. Azt a Szent István-i örökséget teljesítünk be, amely egy erős Európát gyarapító, erkölcsileg, szellemileg és hitében megerősödött nemzet jövőjét látja kiteljesedni.

Ezért is emblematikus jelentőségű a tény, hogy 2010. augusztus 20-án, – Szent István királyunk ünnepén – lépett hatályba a magyar állampolgárságról szóló törvény módosítása, amely újra megteremti az összetartozás törvényi lehetőségét.

Azt az összetartozást, amely a lelkekben, a kultúránkban, a nyelvünkben, az általunk épített templomokban, emberi kapcsolatainkban mindig is gyarapították és megtartották a nemzetet.

A jövőjét hittel építő nemzetnek ma már nem mások ellenében kell meghatároznia önmagát, hanem identitását a nemzetet megtartó értékekhez kell igazítania, azaz az örökkévalósághoz.

Sopron a Leghűségesebb Városként a nemzethez való tartozását véres és elszánt küzdelem árán vívta ki. Az akkori magyarok, németajkúak és horvátok a magyar nemzethez való hűségükkel az összetartozás erejének példáját adták.

Sopron környékén 1921-ben elődeink egyértelmű választ adtak a Magyarországot szétszakító trianoni döntésre. A nemzet szétszakíthatatlan összetartozására szavaztak már 1921-ben.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A kicsikart haladékok korszakának véget vetettünk. A cselekvés korszakát éljük.

Történelmi időket élünk, amelynek felelőssége alatt történelmi változásra, alapvető nemzetpolitikai fordulatra van szükség. Szellemi-lelki megújulásra. A magyar emberektől kapott felhatalmazás felelősségével és erejével tesszük kötelességünket a nemzet érdekében.

Az isteni gondviselés kegyelmének tartom, hogy a nemzeti összetartozás, a magyar állampolgárság és az alaptörvény kidolgozásában és elfogadásában tevékenyen részt vehettem, a Leghűségesebb Várost, Sopront és környékét képviselve az Országgyűlésben.

Az 1920-21 közötti nehéz időszakban is sikerült talpraállítani az országot, megerősíteni a fizetőeszközt, megújítani az oktatást és a kultúrát, átalakítani a gazdaságot.

Ma is higgyünk abban, hogy talpra állhat az ország.

A magyarok, az Önök felhatalmazása erre szól: állítsuk talpra az országot, erősítsük meg a nemzetet, segítsük a magyarokat arra, hogy megerősödött önbizalommal találjanak egymásra.

Hinnünk kell abban, hogy a Nemzeti Összetartozás ereje fölülírja Trianont, mint ahogyan a nép lelkében 90 éven át fölülírta, és ezt eddig minden törvényünkben, döntésünkben, – így az alaptörvényünkben is – megerősítettük.

Alaptörvényünkben: ,,Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét.

Valljuk, hogy a huszadik század erkölcsi megrendüléshez vezető évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra.

Bízunk a közösen alakított jövőben, a fiatal nemzedékek elhivatottságában.

Hisszük, hogy gyermekeink és unokáink tehetségükkel, kitartásukkal és lelkierejükkel ismét naggyá teszik Magyarországot.

Alaptörvényünk jogrendünk alapja: szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között.

Élő keret, amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk.

Mi, Magyarország polgárai készen állunk arra, hogy országunk rendjét a nemzet együttműködésére alapítsuk.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Gyásznap helyett június 4-e a Nemzeti Összetartozás Napja.

Az örökkévalóság értékei szerinti cselekvés időszakának új történelmi idejét jelzi, amely adjon erőt, hitet, reménységet és elszántságot a cselekvésre, hogy Széchenyi megfogalmazása - , de a Gondviselő szándéka és akarata szerint : ,,a jövendő urai lehessünk”.

Dr. Somogyi Alfréd, apácaszakállasi református lelkipásztor ünnepi beszéde:

„Ne mozdítsd el az ősi határt, és az árvák mezejére ne menj!
Mert megváltójuk erős: ő perli majd perüket veled.” (Péld 23,10-11)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Emlékező Magyar Testvéreim!

Isten igéje a Példabeszédek könyvéből szól hozzánk, s arról beszél, ami miatt itt vagyunk. Isten ugyanis megtiltotta az övéinek, hogy ősi határokat mozdítsanak el, hogy védtelen és gyenge árvák rovására gyarapodjanak. Sőt, Ő maga ígért oltalmat azoknak, akiket ilyen módon gyaláznak meg az emberek és aláz meg a történelem.

Úgy érzem, közeledik az idő, amikor az Isten perbe száll azokkal, akik elmozdították az ősi határokat. Elég Nyugat-Európa erkölcsére tekinteni, elég magunk elé idézni a magasztalt Unió nemzeti érdekvédelmét, s máris Pál apostol szavai juthatnak eszünkbe a Római levélből: „el is veszik tévelygésük méltó jutalmát önmagukban” (Róm 1,27).

Azt mondják: nem az az igazi magyar ember, akinek a nagyszülei magyarok voltak, hanem akinek az unokái is magyarok. Mit kezdhetnénk ezzel a fülünknek kedvesen, vagy éppenséggel fájón csengő megállapítással akkor, amikor emlékezni, múltba nézni jöttünk össze? Emlékezni arra, hogy megaláztak, megcsonkítottak, majd kitelepítettek és deportáltak, kettős elnyomás alatt tartottak és becsapva megtagadtak minket, magyarokat. De emlékezhetünk ezen a helyen – itt, Sopron városában – a tartásra, a gerincességre, a hűségre is! De jó lenne, ha ez a majd évszázados soproni hűség, mintegy gyógyító folyam, valahogy elárasztaná a Kárpát-medencét és lemosná a gyalázatot a mammon-szennyes magyar szívek sokaságáról…! Emlékezni jöttünk, hogy unokáink is ezekből az emlékekből építsék fel lelkük bástyáit, s ne csak azért maradjanak magyarok, mert – remélem – egykor kifizetődő lesz annak lenni, hanem maradjanak magyarok akkor is, ha azért nagy árat kell fizetni.

Mert nekünk nem szabad elmozdítanunk ezt az ősi lelki határt – hiszen az Istentől való!

Kedves Barátaim! Nekünk sehol a világon nincs olyan emlékművünk, ami nem a vérre és az áldozatra emlékeztetne. A mi magyar őseinknek vérrel kellett megtartaniuk azokat a határokat, amelyeket 91 évvel ezelőtt – Isten igéjének üzenete ellenére – mégiscsak elmozdítottak.

Itt állunk egy trianoni emlékmű előtt…

Az én szülőföldemen, a Felvidéken nem voltak ilyen emlékjelek. Tavaly azonban – a 90. évfordulóra – csak Révkomáromban kettő is kinőtt a földből. Az egyiket – melyet mi magyarok állítottunk – máig nem engedélyezte a szlovák állam. Egy éve úgy áll ott a református kollégium udvarán, hogy a támasztékai jelezzék: még nincs kész, még nem lehet érte büntetni. Megalázó helyzet! Most, ezekben a percekben – bár hivatali engedélyek továbbra sincsenek – most távolítják el bátor magyar emberek az ideiglenesség tartozékait a trianon gyűrűt formázó emlékműről, hogy legyen egy helyünk, amely Reményik Sándor szavait hirdeti: Egy gyűrűt készíttetek, feketét,

Acélból,- dísztelent, keményet,

És a dátumot belevésetem

Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget,

S jusson eszembe, hogy az életem

Egy kockára tettem föl mindenestől!

S van egy másik emlékmű is Komáromban, a Duna parton, a gúnyhatáron. Tavaly, egyetlen éjszaka alatt betonozta oda a sunyi szlovák államhatalom arroganciájának bohóca: az alkoholizmusáról és magyargyűlöletéről hírhedt nemzeti pártelnök, akinek nevét nem akarom kimondani ugyanazzal a számmal, mint amivel Isten igéjét idéztem. Ezen a hideg kövön a következő meleg szavakat lehet olvasni: „A Szlovák Köztársaság háláját fejezi ki a Szövetséges hatalmaknak a trianoni békeszerződés megkötéséért, amely megpecsételte Magyarország széthullását, létrehozta Csehszlovákiát és más országokat határaikkal együtt, és az új Európának új arcot adott. Aláírás: a hálás szlovákok.”

Van ebben az új arcú Európában tehát olyan, aki Istennek és önmagának köszönheti az évezredes múltját, és van olyan is, aki a nagyhatalmaknak köszönhet kilenc évtizedet. S ez az új arcú Európa mégis egyenlőségjelet tesz e két érték közé…

Nekünk azért kell emlékeznünk, azért kell itt lennünk és azért kell beszélnünk a múltról, mert van mire emlékeznünk! Nekünk, magyaroknak, nem kell hálából az államiságunkért egyetlen francia vagy angol, esetleg brüsszeli hátsófertályba sem belebújnunk!

S ha ez az utódállamok szemében eltúlzott nemzetieskedésnek, túlfűtött magyar büszkeségnek, vagy nacionalizmusnak tűnik, akkor nagyon sajnálom: idegeskedjen mostantól ők miatta, mert nekem jó magyarnak lenni. Akkor is jó volt, amikor nagyanyámat kopaszra nyírták Losonc főutcáján, mert magyarul beszélt. Akkor is jó volt, amikor édesapám családját Csehországba deportálták, mert magyar volt. Akkor is jó volt, amikor „Öszöd kishercege” leörömlányozta az országot és akkor is jó volt, amikor az ő fajtájának köszönhetően azt mondta nekem: határon túlinak, hogy „nem kellesz”. Igaz, fájt minden egyes megemlített bántás: fáj mindaz, ami a trianoni igaztalanságból fakad, de mégis jó magyarnak lenni!

Nekem, felvidéki magyar református lelkésznek – és azt hiszem sokunknak – Magyarország nem egy köztársaságot, egy politikai országot jelent, hanem teljesen mást. Nyelvet, kultúrát, védelmet – valami olyat, amit én először 20 évvel ezelőtt kaptam meg Antall Józseftől, s a szocialista züllöttség félszázada utáni első demokratikus kormánytól, majd másodszor idén kaptam meg Orbán Viktor kormányától. Nekem Magyarország felvállalást jelent, lelki egységet jelent és nemztet jelent! S ma már állampolgárságot is, ahol számomra nem a jogtöbblet a nagy dolog, hanem az, hogy számon tartanak ott, ahová való vagyok: mert engem is magyarrá teremtett az Isten.

Ez a lelkület tehet naggyá, s akkor lesz majd újra Magyarországból „Nagy Magyarország”, ha a szívekben megnő az anyaországi felvállalás érzése és természetes lesz, megnő a soproni hűség példája és általános lesz, s a határon túli megmaradási kényszer érzése nem lesz többé kényszer, hanem természetesség lesz.

Ősi határról beszél az ige. Persze gondolhatnánk most 64 vármegyére is, ám Isten igéje nem a politika receptorainkhoz, hanem a lelkünkhöz szól. Az ősi határ alatt inkább egy lelki határt értek: a nemzeti érzések, az identitás, a magyar nemzethez tartozás határát, amely nemcsak megtart, hanem meg is véd! Ez a határ fogja körül a mi kultúránkat, imádságaink és álmaink nyelvét, s mindent, ami belső lelki érték a számunkra. Ez a határ, a mi magyarságunk határa. Ősi, ezredéves lelki határ ez, a fizikailag leírható Kárpát-medencében, amelyet nem sikerült megtörnie évszázadok alatt sem tatárnak, sem töröknek. De ebben az új arcú Európában valahogy mégis sikerült megrengetni minket. A határral elválasztott anyaországban és a határon túli területeken a trianoni trauma, a lelkeket megbénító szocialista és liberális eszmék évtizedeiben mélységesen beleivódott a magyar emberek lelkébe. Megtanultunk kicsik lenni, megtanultunk titokban emlékezni, megtanultunk túlságosan tapintatosan fogalmazni. S közben elvesztettük a nemzeti tartás határköveit.

Amikor az I. világháború utáni években először vert gyökeret a bolsevik eszme és a vörös baloldaliság a magyar emberek szívében, annak Trianon lett a szerves következménye. S amikor kilenc évvel ezelőtt Károlyi Mihályék utódai kerültek az ország házában döntéshozatali helyzetbe, a történelem megismételte önmagát. 2004-ben ama bizonyos december 5-ére, advent vasárnapi várakozással néztünk, ám csak egy vásáros kufárszombat üzenetét kaptuk! Egy újabb lelki Trianont, ami nagyon fájt. De tanultunk a múltból. S az anyaországi magyar ember a határon túli magyarral együtt egy életre megtanulhatta a 118. zsoltár igazságát: „Jobb az ÚRnál keresni oltalmat, mint emberben bízni” (Zsolt 118,8).

Nincs más oltalmunk: mi egymásra vagyunk hagyatva és egymásra vagyunk utalva Isten tekintete előtt. Ősi lelki határkövek mozdultak ki bennünk. Sok esetben másfelé fordult ki az anyaországi magyar lelkének határköve és másfelé dőlt ki a határon túli magyar lélek határköve.

Emlékezésünkben meg kell látnunk azt is, hogy nemzetünk elfordult az Istentől. Az utóbbi években sokkal többet vártunk a nálunknál nagyobb és gazdagabb nemzetektől: vigyázó szemünket Brüsszelre vetjük manapság. De az Európai Unió más értékeken alapszik. Az Unió nem keresztyén és nem nemzeti alapokon jött létre. Ebben az unióban meg lehet határozni a cukorgyártási kvótákat, lehet általános érvényű szabályt alkotni az első osztályú uborka görbületének szögéről, a láthatósági mellények általános használatáról, a libatömés tiltásáról, meg a disznótartás követelményeiről. De ez az Unió nem akar állást foglalni abban a kérdésben, hogy normális dolog-e: elveszítenem a szlovák állampolgárságomat azért, mert felvettem a magyart. Nem értem! Illetve, dehogynem értem… Éppen azért, mert értem, inkább így folytatom:

Trianon földrajzi jóvátételét várni illúzió. Nem is munkálkodik ezen közvetlenül egyetlen felelős magyar ember sem. A hitbeli egység nevelésével, mi magyar keresztyének példát adhatunk a politika és a társadalom számára abból, hogy milyen az igazi egység. A hit teheti a nőt - gyermekeket vállaló édesanyává. A hit képes a tanítóból - nemzeti tartásra is nevelő pedagógust formálni. A hit tud az érdekpolitikusból - felelős vezetőket gyúrni, s a hit az, ami az ünnepi beszédet igei üzenetté alakíthatja. Amíg ez végbemegy, s újfent megtér a magyarság az egy igaz Istenhez, addig nekünk, a történelemben munkálkodó Istent ismerő magyaroknak kell vigyáznunk a parázzsá hunyó nemzeti szent tüzet is. Őrzőként kell vigyáznunk a strázsán mindaddig, amíg a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez.

Nekünk 91 évvel Trianon után elsőször a lelki Nagy Magyarországot kell munkálnunk magunkban, s magunk között. A nemzetnek kell újra megállapítanunk a határköveit, s azokat visszahelyeznünk az eredeti helyükre. Elsősorban a keresztyén hitet és erkölcsöt, mint szilárd lapot, s erre építve a munka becsületét, a normális nevelést, a tisztességet, s a közösségi áldozatvállalást. Ezeket a határköveket ugyanis Isten igei tiltása ellenére elmozdították, S ezeket – bármerre is dőltek el – vissza kell állítanunk a helyükre! S akkor lesz ismét közös nevezőn az anyaországi és a határon túli magyar. Akkor jön majd el az az idő, amikor a ma még légiesnek nevezett határok, már fabatkát sem fognak érni a számunkra.

„Ne mozdítsd el az ősi határt, és az árvák mezejére ne menj! Mert megváltójuk erős: ő perli majd perüket veled.”

Valami elmozdult, s azt tehát nekünk kell helyretenni. A Trianon előtti Nagy Magyarország számomra ma a magyar nemzetet jelenti, azt a közösséget, amely önmagát – keresztyén hitén, kultúráján, értékeiben definiálja, nem pedig nagyhatalmi kegyből, világbanki köldökzsinóron lógva, vagy éppenséggel más népek rovására akar létezni. Ha Isten segedelmével a magunk belső lelki határköveit helyre tudjuk állítani, akkor hiszem, hogy lesz még egyszer Nagy Magyarország! Hiszem. Mert:

Hiszek egy Istenben,

Hiszek egy hazában

Hiszek egy isteni örök igazságban

Hiszek Magyarország feltámadásában!

Ámen.

Köszönöm, hogy meghallgattak!