Népművészet a Jerevánon

Képgalériával

Alkalom és lehetőséga kiállítás a két alkotó csodaszép kézimunkáinak közösségi kinccsé tétele. Ez az élmény egy közösségi élménnyé vált, igazi funkcióját immár többszörösen betöltve. Életünkbe kellenek az igazodási pontok, és az autentikus, azaz a hiteles a tiszta forrásból való értékek felmutatása ezt az igazodást segíti -hangzott el a megnyitóban.

Kovács Irén és Kovács Magdolna, a Pedagógusok Soproni Művelődési Házáért Alapítvány Népi Díszítő Köre Örökös tagjainak kézimunka kiállítása nyílt a soproni Szent Imre plébánia (Révai u.1.) aulájában.

A kiállítás megtekinthető: 2011. június 12-ig, hétfőn, szerdán, csütörtökön, pénteken 9 és 11 óra között, kedden 15 és 17 óra között.

A megnyitón elhangzottak leiratát ezúton közöljük:

Itt a Szent Imre templom aulájában, szentmisét követően, a többféle megközelítés közül a mai kiállítást az ÉLET felől kell megközelítenünk. Nem a mi mindennapi megélt életünkre gondolok elsősorban, hanem a Teremtő birtokában lévő életre, a Teremtés erejében megnyilvánuló ÉLETRE, amelynek szikrája bennünk is él és amely minket éltet. Ez a felülről (nem mint fizikai helyről) hanem mint az anyagi világ feletti helyről áradó ÉLET az, aminek jelenléte nyilvánvaló, és amelyről ezen a helyen bizonyságot kell tennünk.

Miután a kiállítás tárgyakból áll, de mint minden művészi alkotás, értelmet minden elkészített tárgynak az ad, ha valamilyen módon és formában ennek az ÉLET-nek a szolgálatában áll.

A művészet ismérve ez a szempont, nem mindig és nem mindenkiben tudatosul , de amely, ha megvan, akkor hat. Hat a tudatalatt is. Igen, a művészet értelmét és lényegét adja az ÉLET-nek szolgálata, ami értékét adja az alkotásnak, ami értékrendünk biztos és szilárd alapja. Így kapcsolódik tárgyi, anyagi világunk értéke szerint ahhoz a szellemi világhoz, amely az örökkévalósághoz köt. Ez lehet a titka annak, hogy mi lesz az emberi alkotásból maradandó, mit látunk szépnek, mit találunk értékesnek.

Nézzünk körül, amit itt látunk az szép és értékes. Ezért van az, hogy ,,az idők kezdete óta a megismerés egyik legfontosabb formája a művészet, amely különböző formában a létezés alapjaira kérdezve alkot világképet.”

A népművészet egy nemzet kultúrájának jellegzetes része, ami a nép egyéniségét, a múltban felhalmozott tudását tükrözi. Ennek a tudásnak a közlésére a kulturálisan összetartozó, a közös múlttal rendelkező közösségek jelrendszereket hoznak létre. Ilyen jelrendszer a beszélt nyelv is, de ,,A nem szóbeli nyelvek egyik fajtája kétségtelenül a tárgyak, a népművészet tárgyi világa, a festett és faragott ornamentika, a szövés- és hímzésminták a maga jeleivel”

Jelek: külön tudománya, értelmezése, olvasata van a jeleknek. Jelek, amelyek a felfoghatatlan és a felfogható között, az érzékelhető, de megmagyarázhatatlan között teremtenek valamifél átjárást kapcsolatot. Ezért van az, hogy az életet szakralitását érző, elfogadó embernek ma is könnyebb érteni és értelmezni a paraszti lét tárgyait, díszítéseit, a népművészetet, amely jelrendszerével summáz, tanít, üzen.

A népművészet megvan a jelrendszere, mint ahogyan megvan a profán és a szakrális kettősége, az anyagi és szellemi ötvöződése, amitől a mai kor embere elszokott, de ami a régi időkben természetes volt, minthogy létező és igaz.

S bár néprajztudományról az utolsó 2-3 évszázad tárgyai alapján beszélhetünk, azért ezt mindenképpen tudnunk kell, hogy szimbólumvilága olyan a történelem messze idejére nyúl vissza, olyan mitikus gyökerekre utal, amely emlékanyagában a legősibb időket idézi.

Mindezek alapján többen is egy ma is érvényes, működő, szakrális világmodell létét mutatják fel, a motívumokban felfedezik a szakrális vagy világnézeti elemeket. (Csörgő Zoltán a népművészet szakrális rétegei ).

Népművészeti , hímzett tárgyakkal vagyunk körülvéve, ezeket szemlélve fejtegessük azt a hagyományt, amit ránk örökítenek, és próbáljunk betekinteni azokba az időkbe,, mintegy a gyökerekhez visszanyúlva.

Nemcsak egy-egy motívumot, emléktöredéket hozott magával a népi hímzés, hanem az egész motívumkincsben, mint összefüggő jelrendszerben benne lappang archaikus világszemléletének sok alapvető eleme is. Ez a világlátás, a jelekben rögzített és jelekkel közvetített tudás pedig ma is érvényes üzenettel szól az ember helyéről a világmindenségben: feladatáról, lehetőségeiről, természethez való viszonyáról, a természetben és az ember önnön természetében fellelhető törvényszerűségek megfigyeléséről és alkalmazásról, a természetben természetesen és a természettel való együttélésről.

Gyökerek. A régiek nem vontak határt a népművészeti és a ,,nem népművészeti” tárgyak között, ugyanis az eleink tárgyi világában minden használati tárgynak megvolt az esztétikai funkciója is, aminek jelentősége nem volt egyenrangú a különböző tárgyféleségeknél. Nyilvánvalóan, hogy a textiltárgyak, terítők, párnák, abroszok, ruházat esztétikai funkciója is magas értékű volt a célszerűség, használhatóság mellett.

Mindenképpen a néplélek egyik általános jellemzőjeként jelenik meg az a tény, hogy a hasznosnak szépnek is kellett lenni, hiszen a mindennapi életbenmaradás küzdelmeiben, a kemény munka közepette kellett az erőt adó, a felemelő, a lelket könnyítő szép.

A varrottasok, hímzett tárgyak világának azonban tágabb és gyakoribb a reprezentációs szférája, mint olyan díszített népművészeté, amit fokozottabban szántak ,,mások szeme elé.” Ez is érthető.

Azonban a motívumvilág, a díszítés mikéntje, a kivitelezés technikája rengeteg dokumentumértékű információt is tartalmaz.

Dokumentálja például a földrajzi helyet.

Ma itt Kovács Irén és Kovács Magdolna munkáin keresztül megjelenik az egész Kárpát-medence. Konkrét földrajzi helyek, települések.

Üzenetértéke van annak, hogy egyes jelek, minták hogyan szerveződtek, milyen feltételek közt, egy-egy helyi egységgé, hogyan váltak helyi identitás hordozójává. Éa az is, hogy milyen kölcsönhatásban vannak egymással. A készítésmódból kiolvashatók a történelmi, gazdasági, társadalmi körülmények, amelyek között keletkeztek. Kiolvasható minden a munkákból, hiszen azok nem önmagukért valók.

A régi ember nem engedhette meg magát azt a nagymértékű egoizmust, hogy önmagukért való dolgokat hozzon létre, hiszen az élet továbbvitele csakis az alkotásban és a közösségben volt elképzelhető. No persze az lelket emelő és fényesítő ünnepekben.

A tárgyak részei voltak a régiek életének, megnyilvánulásai a nagyon magas színvonalú esztétikai ízlésnek, az élet mindennapjait igazító rendnek, a közösséghez való tartozásnak, a közösségben való szerep vállalásnak.

Mindezeket dokumentálják a népművészeti alkotások.

A vidék szegényebb, vagy módosabb mivolta, társadalomtörténete.

Kovács Irén és Kovács Magdolna munkái sok tájegység motívumait, szín- és formavilágát, technikáját mutatja be.

Miért van mégis az, hogy több tájegység motívumát szemlélve egyenként mégis az összeset értjük, a magunkénak érezzük? Honnan az a közös elem, ami a magyar identitás erejét és üzenetét jelenti?

A sokféleség gazdagságából kiemelkedik az a közös, ami a magyar erős lélek és tartás erejét hordozza. Más népek, nemzetek autentikus népi motívumait tudjuk értékelni, tetszenek, elemezgethetjük, de azokat soha nem úgy értjük, nem a lelkünkkel értjük, mint a magyar motívumokat. A hagyomány átöröklődésének mélységes szeretete hiányzik azokból.

Tárgyak, kézzel készített alkotások ezek itt, amelyek egyenként és együtt is különleges töltetet hordoznak.

Az egyszerűen kézimunkázásnak nevezett tevékenység, amit tájanként varrásnak, hímzésnek neveznek, az elkészült tárgyakban dokumentálja az életfordulókat: a bölcsőtől koporsóig, az életfordulókat. A születést, a növekedést, a gyermekkort, az ifjúkort, a fejlődést és az elmúlást.

Ezek is az itt látható motívumkincs üzenetei.

Van egy kozmikus hatásköre a népművészetnek, ami a világegyetemről szól. Aztán az egyre szűkebb közösség értékeinek, életfelfogásának, világképének meghatározása, felmutatása. És a bensőségesebb kör felé haladva a személyes használat, a közvetlen kapcsolat a tárggyal, amely a jelent megszépíti, de amely magában hordozza mindezek emlékezetét és erejét és a világmindenség perspektíváját. Bekapcsolja a mindenségbe a porszemnyi embert.

Életfa az égig emelkedik, élet vizének forrásából táplálkozik, hold és csillagok jelennek meg, a lelket jelképező madár. Virágot, indákat szólnak a csőrükből. Végeláthatatlan virágfolyam, égtájakra tagolt felületek.

Ezért is érezzük, hogy rendkívüli szépek ezek az itt látható munkák is.

Kovács Irén és Kovács Magdolna hímezte, varra ezeket. Öltésenként, szálanként haladva, napról napra gyarapítva a mintát. Talán néha visszafejtve, talán megállva, letéve kis időre.

Minden egyes alkotás ezért személyes is, az alkotóhoz fűződő személyes tartalmuk is, amely különösképpen értékessé teszi ezeket.

Művészek-e a népi himzést alkotók? Mi a különbség a művészeti alkotások és a népművészek között?

A magas művészet valamiféle határtalannak hitt és megélt szabadságban szárnyall, alkot. A népművészetnek mintha kötöttebb szabályoknak, formáknak kellene megfelelnie. Szabályok szerint való alkotások. De tudjuk, hogy a népművészetben is az invencióknak a minták újraalkotásának megvan a lehetősége. Mi több, a ,,lemásolt” minták is egyediek, hiszen mind ,,kézi”-munkával készülnek. A technikai tudás, a motívumalkotás mind-mind művészeti szinten jelenik meg itt.

A hímzés a teremtéshez hasonlít abban, hogy a fehér felületen megjelenik a jel, a jelkép, az üzenet, megelevenedik, de legalább is leképződik a világ. Átélhető a teremtéssel rokon, de nyilván annál minőségileg kevesebb alkotás csodája, a múlt, a hagyomány erejének átörökítése. Ez is felelősség és megtiszteltetés.

Aki kipróbálja rájön, hogy kell hozzá tehetség, adottság, kitartás, türelem: tehát nem bárki és akárkinek egyből sikerül, de mindenki találhat a maga számára alkalmas technikát. Tehát érdemes keresni.

Kovács Irén és Magdolna munkái, mint személyes tárgyak mit hordoznak magukban üzenetként?

Az idő üzenetét. Az érzelmek, lelkiállapot üzenetét. Közösségi élmény, amikor és akikkel megoszthatták az alkotás örömét.Megmutatják, hogy ez érték – több, mint 14 helyen volt kiállításuk. Rákérdeznek mai tárgyi kultúránk milyenségére.

Végezetül rákérdezhetnénk, hogy mindezek után miért is jó, hogy létrejött ez a kiállítás.

Talán elsősorban azért, mert alkalom és lehetőség adódott a két alkotó csodaszép kézimunkáinak közösségi kinccsé tétele. Ez az élmény egy közösségi élménnyé vált, igazi funkcióját immár többszörösen betöltve.

Életünkbe kellenek az igazodási pontok, és az autentikus, azaz a hiteles a tiszta forrásból való értékek felmutatása ezt az igazodást segíti.

Köszönet ezért Kovács Irénnek és Magdolnának: a szorgalomért, az igyekezetért, a fáradozásért és a megmutatkozás vállalásáért.

A bevezetőben azt mondtam, hogy az igazi művészet ismérve, hogy az értéket, azaz az ÉLETET szolgálja. Ezért ő maga is él, és éltet.

S miközben az értékeket devalváló időket emlegetjük és önmagunkat gyakran sajnálva siratjuk, azért illik szólnunk arról, hogy Sopronban ennek az életnek pedig bizonyítéka az a közösség, amely hosszú idők óta ápolja és őrzi, mi több továbbörökíti a hiteles népművészetet, a Pedagógusok Művelődási Házának Népi Díszítői ők, akik továbbéltetői mindannak az örökségnek, amely mindannyiunké, vagy legalább is mindazoké, akik ezt elfogadják.

És, hála Istennek! mindig lesznek ilyenek, mint ahogyan Irén és Magdolna itt van most közöttünk és adja a Jóisten, hogy még nagyon sokáig sok szépet alkothassanak!

A kiállítást megnyitom.

(A kiállítómegnyitó beszéd elhangzott a Szent Imre templom aulájában, 2011. május 29-én, a megnyitó alkalmával.)

B. Tóth Éva