|

Közösség és egyén egybefonódása - Videóval

Bősze Balázs a következő gondolatokkal ajánlotta a kiállítást a megnyitón megjelenteknek:

Egy évtizede már, hogy a Fotóművészeti Kör a Rondella Tárlattal mutatkozik be a városnak, s a város barátainak, rákényszerítve tekintetüket a történelmi bástyákra, amelyeken a Kör fotóművészeinek képei láthatók, szokatlanul hatalmas méretekben, a gyakori soproni esőktől vízhatlan preparátumokkal kezelve.

Ezek a bástyák félve tekintettek a cseh Ottokár hadaira, s gyöngyöző kővel, sírva kísérték kőtekintetükkel az elhurcolt gyermektúszokat, soproni polgárok jövő-reménységeit.

Felhőszemellenzőt emelve tekintettek portyázó törökre, fittyet hányva zord janicsároknak. Somolyogva figyeltek a besurranó Ocskay brigadérosra, s kacagva, bástyavállrándítással hányták el és le Bottyán János generális ágyúgolyóit. Ezek a bástyák eresztették szélnek a tárogatón szólaló muzsika röppenő dallamait, szerelmespárok pillantásait, piacos kofák nyüzsgő hétköznapjait.

Most – akár, mint tavaly vagy, tavaly előtt, évtized lenge ifjú öltözetében a Fotóművészeti Kör Én-Mi című kiállítására invitál a Rondella Tárlat.

Az üzenetek sorában most én-mi a mondanivaló, az alkotó énje, egyénisége, és összetartozásának képi megfogalmazása a közösséggel. Amint állítjuk: a művészet a kollektív öntudat része.

Ha sorra vesszük a kiállító fotósokat, tizenöt képben tizenöt alkotót abszolválunk. ABC sorrendben a következőképpen:

Ambrits Tamás Személyiség I. című alkotása sajátos látásmódban közvetíti a mi üzenetét, az én-ben. Önarckép? Vagy bármelyikünk a madárka mellé, fölé helyezheti a saját fejét. A madárka pedig a szárnyaló képzeletet, a levegőbe emelkedő szellemiséget sugározza, s ha dalosmadár, akkor a szív dalát is elénekli, elmuzsikálja.

Bánfalvi Kata az én maradását üzeni képével a közösségben, ahol a döntéseknek még mezítlábasan kell eldőlnie. A mindig készenlétünket jelzi a bőrönd, amiből, és amibe be és ki pakoljuk holmijainkat, életünk egy-egy szakaszától függően telített vagy ürülő kofferral fordulunk a kerti elágazások temploma felé.

G. Nagy Béla: Én vagyok, ami te leszel, ami te vagy előtte én voltam, írja képe címeként. A sötétségből kiválásunk, vagy benne elmerülésünk több síkon futó története a kép. Töredékben az egész. Az én a mi-ben!

Hainer István lelkiállapota a magzat-lét emléke. Ahol éltünk, csak magunk voltunk, de már születésünk előtt a közösségé. Anyánké, apánké, a családé, a nemzeté. Csak annak kezelhető a folyékony, éltető közeg, aki tud úszni. Akár az árral is.

Hajdu László a kiállítás címének egybefonódó üzenetét azzal a kettősséggel mutatja be, ami az árnyékunk és a valós lényegünk hasonlóságából fakad. A kettő között a hideg és a meleg levegő találkozásából felszálló hullámtér lebeg, s a lelkiismeret üzenete, amikor az én és árnyéka felesel.

Herr József szobafala rendet mutat. Kedvenceket sorol egymás mellé, múltból és jelenből. Maga magát és szeretett múlt-jelen ábrázolását fotózza, ahol közösséget vállal ezzel is, azzal is.

Kiss Péter szimbolikus üzenetét egy móló rögzíti. A világos és sötét váltakozása, az én, a mi sorsának homályos, vagy megváltásszerű szegmensei. Életünk nem túl hosszú idejét a tereptárgy rövidsége jelzi.

Kránitz András meztelen talpai átlátszó pilléren, szokatlan perspektívában a fentről szárnyaló tekintetet mutatják, amint elkalandozik távolba és jövőbe.

Németh Béla önarcképet vetít a rondellára. Szabályos mértani formákba fogalmazva az üzenete. A részletekben rejlik a mi. S az egészben az én. Logika és szabályosság jellemzi Németh Béla képét.

Németh Csaba találóan a Bikini együttes egyik számának pár sorát mellékelte képéhez: „Arcom mossa eső és szárítja a szél. / Az ember mindig jobbat remél / Porból lettem s porrá leszek, / Félek, hogy a ködbe veszek.” (Bikini: Közeli helyeken)

Pócza Gábor: Gondolkodj! Című képe merész névadás. A semmi nem az, aminek látszik pillanata a kép. Dinnyébe harap? Dühöng? Vagy az igazságot ordítja képünkbe? Gondolkodni kell –üzeni- s ha tanácsát megfogadjuk, érdekes, sőt hihetetlen következtetésekre jutunk.

Simon Tibornál az én, a mi, a tiszta, ragyogó szemű gyermeklánnyal, ellentétben az, amit az apa tekintete a sorshullámokon hajózva már elveszített.

Tóth Zsombor etűdje nyitott, helyenként feketébe hajló történést mutat be, azt, hogy hiedelmeink ellenére sem vagyunk soha egyedül.

Udvardy Mihály beszédes fotója érzelmeket tükröz. Szavak nélkül beszédes a szempár – írja a szerző. A beszédet, az üzenetet kellene megfejtenünk.

És végül, de nem utolsósorban Újvári Gábor fotója. Pillanatot rögzít, események sorából, összetett jelenségekből formáz villanásnyi közöset. Az én és a mi mondanivalóját!

A hagyományos Rondella Tárlat majdnem egy hónapig tekint le ránk, mi pedig jólesően pillantunk a történelem, idő, hagyomány, polgári öntudat habarcsával kötött erős falakra, ahonnan a Soproni Fotóművészeti Kör küldi XXI. századi mondanivalóját, azzal a technikával, ami a szélesebb néprétegeknek tette lehetővé a képi ábrázolást.

Kivitelezésében jó képeket látunk, azonban a tudatosság tizenöt kiállító esetében már hullámzó teljesítményt mutat. Vannak, akiknél az ötlet felülírja a konstrukciót. Fontosabb, mint az üzenet, a művészi mondanivaló.

A bástyákról fények lenyomatai, tárgyak, a világ, a környezetünk krónikája köszönti a látogatót. Bizalmunk vezesse lépteinket a rondellák előterében, s figyeljünk erre a kicsi, jól működő társaságra, a Soproni Fotóművészeti Körre. 2011. évi tárlatukat megnyitom!

Elhangzott a Várkerületi Rondellák előtti téren 2011. augusztus 12-én, pénteken.

Fotó: Hajdú László
www.fotohajdu.hu