|

Tudomány és bor társítása: bortörténet - Frissítve

A Soproni Levéltár könyvtártermében tartott teltházas rendezvény bebizonyította, hogy a nemes bor nemcsak a zenéhez, az énekszóhoz, a tánchoz, az irodalomhoz, de a tudományos értekezésekhez is nagyszerűen társítható.

Sopron város nevében dr. Simon István alpolgármester mondott köszöntőt. Sopron számára a bor nem csak gazdasági tényező, nem csak a természeti tájat alakító és meghatározó elem, de az itt élők identitását is meghatározó fontos tényező, amely szerves és értékes része a kultúrának – hangsúlyozta köszöntőjében az alpolgármester. A helyi hagyományok, a helytörténelem, a kultúra évszázadokig visszavezethetően kapcsolatban álltak a szőlőtermesztéssel, a borral – fejtette ki előadásában dr. Simon István.

Rigler Zsolt, a Bormarketing Műhely Nonprofit Kht. ügyvezetője, dr. Dominkovits Péter, a Soproni Levéltár igazgatója köszöntőjét követően bortörténeti előadásokra került sor. Krisch András főlevéltáros a Soproni Kékfrankos történetéről, a helyi borfajtákról tartott előadást, amelyet követően Kücsán József főmuzeológus előadása a Szőlőbirtokosok és bortermelők Sopronban a 19. század elején témában hangzott el.

A rendezvényt borkóstoló zárta.

***

Kücsán József  Szőlőbirtokosok és bortermelők Sopronban, a 19. század elején címmel tartott előadást.

Az előadás a soproni szőlészet és a helyi borászat adatait vetette össze, amihez a szőlőbirtokok adatai az 1809/1810. katonai év városi adókönyvéből, a bortermés adatai pedig az 1810. évi püspöki dézsmajegyzékről származtak.

Az adókönyvből tudjuk, hogy a vizsgált esztendőben a közel 2200 adóalany közül valamivel több, mint 1400 fő (az adózók 65%-a) fizetett szőlőért adót, a számba vett 3720 parcella területe pedig kevéssel több, mint 700 hektárt tett ki. Az 1810-es dézsmajegyzék szerint a város lakói 12.610 akónyi bor után tartoztak püspöki tizedet adni. Kiegészítve ezt a városplébánia Wiedenből és Hegy utcából beszedett tizenhatodnyi járandóságával, a megközelítőleg tizenegyezer lelket számláló városban termett bor mennyiségét mintegy 950.000 literre becsülhetjük.

A termőterület adatainak és az adott év termésmennyiségeinek személyenkénti megfeleltetése után kiderült, hogy a vizsgált esztendőben közel 1600 személy állt kapcsolatban a szőlészettel és/vagy a borászattal. Az egyszerű adatrendezések és az egységnyi területekhez rendelhető átlagtermés-becslések után úgy tűnik, hogy a szőlőbirtoklásban, illetve a bortermelésben érintett adózók között, a szőlőműveléshez való viszonyuk szerint, markáns különbségek mutathatóak ki. Feltűnően magas, (750 fő feletti) azoknak a száma, akik nagyobb szőlőterülettel rendelkeztek, mint amire a feltüntetett dézsmaösszegük utalt, s meglepően sokan voltak ebből a csoportból (520 fő), akik szőlőbirtokos létükre, egyáltalán nem szerepeltek a bortermelők között. Ennek a félezernyi tulajdonosnak a birtokterülete jelentette az adóztatott terület több mint negyed részét, melyet bizonyosan nem vontak ki a termelésből, hiszen az egységnyi területért járó tetemes városi adót (kapánként 0,58 forintot), e szőlőkért is kifizették azok, akiket mint „potenciális bérbeadókat” jelöltünk meg. Többek között, ezek a területek adhatták annak a birtokállománynak az egyik részét, amelyet a statisztikai adattáblák másik oldalán jelentkező 579 csekély birtokú, vagy szőlővel egyáltalán nem rendelkező (a csoportból 251) adózó bérelhetett, akik jóval több bor után adtak dézsmát, mint amennyire a tulajdonukban felderített szőlő következtetni engedett. Ők, mint „potenciális bérlők” vehetők számításba. A két csoport között viszonylag szerénynek mutatkozott azoknak a száma (245 fő), akik „csak a saját birtokukon gazdálkodtak”.

Az egyes ingatlannemekre kivetett tételeket tekintve, a legtöbb adót az épített ingatlanok (tulajdonos- és bérlakások) után fizették. Ezt követte a sorban a szőlőterületek adójának összege, bár nagyságrenddel elmaradt a házadó mögött. A fenti, a város agrárgazdaságának legfontosabb ágában mutatkozó statisztikai adatokat elemezve mégis arra a következtetésre jutottunk, hogy a 19. század elején – a bank- és takarékpénztári rendszer kiépülése előtt –, a város nemesi és polgári rendű lakosai között, a mégoly szerény vagyon termőképes szőlőterületekben való tartása, illetve más oldalról, a készpénztőke szőlőbérletbe, bortermelésbe való befektetése is elterjedt és jelentős méretű volt. Bizonyos, hogy ebben a napóleoni háborúk agrárkonjunktúrája jelentős szerepet játszott.

Az egyes foglalkozási főcsoportok jóval kisebb létszámokat átfogó, az egyes mesterségek és személyek szintjéig kiterjesztett részletező elemzése azt is megmutatta, hogy egyrészt a befektetési stratégiákat tekintve, főcsoporton belül, iparágak között is kimutathatóak határozott különbségek, s az agrárgazdaságban a szerény méretű pénztőke is megtalálja a helyét. Tudjuk, hogy a Bruckner-krónika az 1810-es évjáratot, mennyiségét tekintve közepesként határozta meg. Az adatsorok aprólékos rendezése felfedte, hogy ha a megtermett bortömegből levonjuk a rendkívül népes termelői kör saját fogyasztására számítható mennyiséget, a piacra kerülő tétel számottevően csekélyebb lesz, mintsem azt a kiinduló értékeket tekintve gondolnánk.

BTÉ