| |

Bősze Balázs: Figura vagyok magam is (Borsodi Zsuzsa kiállítása elé)

Képgalériával

Weöres Sándor Rongyszőnyeg verseinek egyikével kezdem (142). „Vöröshajú lányok, / mint a gondolat, / felröppennek éjjel / holdvilág alatt. // Este vizet hoznak, / szalmát, tűzifát, / sürögnek, kacagnak, / mint a jó család, // kisöprik az udvart, / csakúgy bizsereg – / ki hinné, hogy éjjel / hol vannak ezek! // Manci, a nagyobbik, / füstön lovagol; / Joli most bújik ki / az eresz alól. // Vöröshajú lánnyal / ne kezdj soha sem… / Fogjátok meg – ott száll – / viszi a szívem.” A líra óhatatlanul megfogja a lelkem, mint többször is, Weöres Sándort olvasgatva. Úgy érzem, ide illenek ezek a sorok! Még lesz erre több hivatkozásom.

Ott, ahol a Rák-patakba siető Bánfalvi-patak a közúti híd alatt csorog, az Erdei malom úton, a környék egyik legszebb völgyén át, a Kárpáti-vízimalom romos, elhanyagolt ipari műemléképületét elhagyva, az Ózon kemping után érünk Borsodi Zsuzsa keramikus és Fodor Gábor fuvolaművész házához. Itt tavasszal és nyáron a zöld különféle árnyalatai ontják a derűt, ősszel a zöld a természet óriási festőpalettáján rozsdabarnára, lilára, feketés szürkére vált, télen pedig, szikrázó fehér borít mindent, s a fűre kapaszkodott tükrös jégen majd hanyatt esik a félénken lopakodó gyér napsugár.

A kertben fenyők, díszfák, gyümölcsfák és virágok, közöttük a Jeli Arborétum varázslatos hangulatát idézve, a kankalinokkal rokon rododendronok, bokorba összeállva, kapaszkodva, maga-mutogatóan a májusi langy melegben.

A ház alatt Borsodi Zsuzsa műhelye, elektromos kemencével, az egykori gölöncsérek, fazekasok, keramikusok nélkülözhetetlen műszer-szerszámával, a koronggal. Köröskörül, mindenhol keramikák. Száradó nyersek, égetettek, piaci áruk, művészeti termékek. Téglabarna színben, fehérben és feketében, vaníliaszínben. Pingáltak és festetlenek, nagy csendben és békességben sorakoznak.

Borsodi Zsuzsa a budapesti képzőművészeti gimnáziumban érettségizett, abban a művészeti középiskolában, amelynek tanárai közül nem egy szorult ki a labilis és elképesztően primitív politika miatt a magyar művészeti élet fősodrából. A három T korszakából a tiltott lett az övék. Tudásukat és szemléletmódjukat a középiskolás, rendkívül fogékony diákjaiknak adták tovább. Így a képzőművészeti gimnázium lassan címkézetlenül, de biztosan vált az ellenzéki gondolkodás alapintézményévé. Borsodi Zsuzsa predesztinációi ellenére alakította ki személyes, egyéni látásmódját, a dolgok megközelítésében a művészihez kötődő elkötelezettségeit. Bátor volt korán saját vállalkozásba fogni, Dunántúl érdeklődő polgárai tudtak a műhelyt is magába záró boltjáról, a Hátsókapu utca derekán, ahol a város második kapuja állott, a tört vonal közepe táján a műhely-bolt kirakatában Borsodi Zsuzsa éppen azúrkék korszakának termékeivel. A történelmi környezet sok-sok történelmi figurát örökít, Semproniustól, a római kori Sopron képzelt alapítójától, Petőfi Sándoron át, aki a Rókalyuk vendéglő vendége volt, a Várkerület sarkán álló P. Müller huszárokig, akiknek Szilvássy képviselő úr minden délben aprópénzt dobált emeleti ablakából.

Borsodi Zsuzsa élete párja: Fodor Gábor, a Mátra aljai Kápolna szülötte, ahol 1849-ben Dembinszky honvédjei és Windischgraetz hadai döntetlen csatát vívtak. A férj fuvolaművész, a Benedek Elek Pedagógiai Kar nyugalmazott művésztanára, docense, Debrecenből, Magyarország harmadik legnagyobb városából, a Civis városból érkezett, hozva magával a Nagyerdő legendáit, s gyógyforrásainak áldásait. Áldás benne a debreceni református kollégium, a lélekkel emelkedő ész áldása, ahol magam láttam, amint egy idős tiszteletes hívei csoportját vezetve a nagytiszteletű, feleannyi idős Rektor úrnak tisztelettel kezet csókolt. S Fodor Gábor hozta magával a gyerekkor kitörölhetetlen illatnyomát, a bogas virágzatú fürtös növény tojásformájú nyeles, ragadós leveleinek, a dohánynak az eljárások során füllesztett aromáját, a dohányátvevő, a sokat költöző apa jellegzetes dohányillatát.

Fodor Gábor az, aki Sopron kulturális életében nagy szorgalommal vesz részt, úgy, mint annak szereplője, és tanítványain keresztül is, alakítója. Ezt jutalmazta legutóbb a város, a rangos Sopron Kultúrájáért kitüntetéssel.

A keramika, Borsodi Zsuzsa önkifejező eszköze az agyagipar, vagy agyagművesség terméke, ami művészi magasságokra emelkedhet, aminek anyaga a vízzel feláztatott, gyúrhatóvá, formázhatóvá tett agyag. Készítményei lehetnek piaci áruk, vagy mint esetünkben: művészeti alkotások. Égetéstechnikájuktól lesznek keramikák, porcellán, faience, vagy majolika termékek. Többen ismerjük a Nap fia, a legendás kínai Yü császár történetét, aki a feltalálók sorából választja ki a kisleány által hozott csészécskét: „egyszerre azonban egy bájos kislány közeledett, ujjacskáiban díszes fehér csészét tartva, mely átlátszó volt és vékony, mint a tojás héja. Arra volt szánva, hogy a császár teáját, vagy egy virágzó ág számára az éltető vizet őrizze magában. És ismét tanácsadójához fordul a császár: – jobbakká és boldogabbakká teszi majd az embereket ez a találmány? – a Szellem pedig a kezébe véve a finom kis porcellánedényt megáldotta azt, s azután így szólt: – fehérsége és tisztasága az embereket is tisztaságra fogja ösztönözni. Ahol a test tisztasága lakozik, nincsen onnét messze a lélek tisztasága sem. Finomsága és törékenysége elővigyázatra fogja késztetni az embereket, s ezáltal finommá válnak majd szokásaik és életkörülményeik; mert, aki óvatosan bánik a külvilág dolgaival, hasonlóképpen fog viselkedni az emberekkel szemben is. A jó szokás és a jó erkölcs pedig mindenkor ikertestvérek. – Ekkor Yü császár magához vette a porcelláncsészét, s a törékeny kislány kézébe egy virágzó cseresznyefa ágat helyezett; virágos ágat, mert nem jutalmazhatta őt, a többiekhez hasonlóan, arannyal.”

Hölgyeim és Uraim! A keramika maga a csoda. Akár csak az ember. Mindegyik porból vétetett, hogy dolga végeztével porrá legyen. Lelke a fény és a tisztaság. Ezt a fényt és tisztaságot teszi elénk a most kiállító Borsodi Zsuzsa, tudatos, kiszámított alkotói tevékenységgel, ihletettséggel.

A magyar keramikában is mutatkozik az az üzenet, hogy előbb volt a szépség hordozója, azaz királyaink, így Nagy Lajos gyönyörködtetésre tartott eszköze, mint használati tárgy. Környékünkön, a Fertő tó körül, Mosonban, Sopron megyében sok gölöncsér és fazekas működött a századok során. Jó agyagot is leltek munkáikhoz. Emlékszem a döri fazekasra, az országút elvitt a kertje végében búslakodó fatüzeléses kemencéje mellett. Napjainkban már elektromos kemencét hevít. De akkor, ott térdelt előtte, s rakta a tűztérbe a fűtőanyagot. Rábapordányba meg áthozta a mázas, mintás, tizenkét személyes étkészletet, a leveses és sültes tálakat. Meg is énekeltem egy gyerekversben: „Fazekas lakik Dörön, / agyaggal dolgozni öröm. / Lesz belőle csali kancsó / tányér, tégely, korsó. // Jó a dolga fazekasnak, / korongoz nagy uraknak. / A kemencén kémény füstöl, / fa ég benne egy öl. // Mire a sok edény kiég, / jót alhatnak fazekasék. / Vásárfia lesz mind abból / – fütyörészik míg korongol.”

Homérosz írja, hogy a körtánc olyan, mint a fazekaskorong forgása. A plasztikai tevékenységnél is felhasznált agyagból, a fazekasság kezdete előtt apró figurákat készítettek, a napon szárították, később, tűzben kiégették. S bár időben nagy ugrásnak tűnik, megérkeztünk Borsodi Zsuzsához.

A tömör agyaghengert pálcával átszúrjuk.

Többszöri hengergetés után a belseje üregessé válik, kúp formát vesz fel.

Elkészítjük a többi testrészt, a gömbölyített golyócskákból fej lesz, a hurkákból kezek, karok. Szétlapított agyaglapból készül a figurát sejtelmessé varázsoló kalap.

Bekarcoljuk a ragasztási felületeket, agyagpéppel a helyére nyomjuk a karokat, majd az arc és a kéz mintázása folyik.

Díszítés következik földfestéssel.

Nagyjából így készül az az asszony, leány, hölgycsoportosulás, amivel Borsodi Zsuzsa üzen, látásmódjának lelki pozitívumait közvetíti felénk. Weöres Sándor így fogalmaz Kiábrándulás című rövid kis versében: „Én szegény bolond / mit vesződöm itt veled? / Arcod porcelán, / kezed-lábad fa-cövek, / bábu vagy te, semmi más…”

Nézzük csak, kik ezek a hölgyek? Itt sorakoznak, gyülekeznek előttünk. Üzenetet hordoznak. Az alkotó, művész, Borsodi Zsuzsa üzenetét. Eladó lányok ők csipkében, kalaposan? Bernarda Alba házának tragikumát hordozó hősei? Tréfás gyülekezet, mint babavilág, babaszoba, babadivat, babazsúr fogalmai? Huszadik század eleji figurák, érett asszonyok, szertelen bakfisok, ilyen és olyan csipkében, ahol a csipke egy boldogabb kor emléke Borsodi Zsuzsánál, és a figurák csipkéinek technológiája csak az ő titka. A csipke feszül rajtuk, ami a finomság jelképe. Az ünnep viselésének jelképe. A nagy, szemeket takaró kalapok pedig, az örök nőnek adnak rejtőzködő lehetőséget, Trójától a háborúság okát takarják, a századelő férfiai a kalapok alól villanó tekintetek miatt párbajoztak, ezek a szemvillanások hordozzák szerelmünk, szaporodásunk lehetőségét, alkotásaink miértjét, mindennapi megújulásaink szentképét. Vas István írja az Óda a tegnapi asszonyokhoz című versében (részlet): „De szépek vagytok, tegnapi asszonyok! / Hamvadó szemetekben még néha felragyog / A régi büszkeség, amivel az első szeretőt / Vállaltátok papák-mamák, a világ vádja előtt, / Nem sütöttétek le a szemeteket, ahogy illett akkoriban, / És nem bújtattátok a szempillák fátylába démonian, / Ti először itt mifelénk, ti válogatott kevesek, / Akikben az örök nőiség új hitté lelkesedett, / A mi hitünkké, mely szemetekbe sütött, csalatatlan, fiatalon, / És a ti nézésetekből is a Remény, a Forradalom / Hivott bennünket, az ébredő, felszított Vággyal egy – / Ó, micsoda förtelmeket látott később a szemetek, / Micsoda rettegéseket, micsoda mocskot, hány halált, / Hány börtönön át őrizte nekünk megváltó mosolyát, / Mögötte hány holt férfi enyész, hány otthon füstölög, / De ma is hogy tud ragyogni még a romjaitok között, / És fiatalok boldog feje fölött ha összenéz szemünk, / Ma is, mint rég volt, vagy rég se volt, tudással telve ölelkezünk.”

S az énekes elbúgja nekünk: „mondd meg, hogy imádom a pesti nőket”; de nem csak a pestieket imádjuk, hanem a szabadkaiakat, a kismartoniakat, az újvidékieket, a nagyváradiakat, a beregszásziakat, a kassaiakat és így tovább. Mindezek előttünk állanak Borsodi Zsuzsa babahölgyeiben. Egy nyugodtabb emberhez méltóbb világot hordoznak. Ez a múlt század eleji világ Borsodi Zsuzsa kedvence. Ezt a kort ruházza fel nagyvilági babáival. Amikor még a nő nő volt, nem olyan uniformizált, mint manapság.

Sokan állanak itt közöttünk a babahölgyek. Gondolatainkat, emlékeinket, vágyainkat birizgálják. Gyülekezetük, akár a kínai agyagkatonáké, szépség, erő, gazdagság és hatalom.

Borsodi Zsuzsa alkotó miliőjének helyszínén szagos levegő áramlik, s a szerelem náthája tüsszög a babák némának tűnő ajakáról, finoman jelzett arcocskájából! Babáink a múló idő tolvajai, szeretnénk, akarjuk hallani mit csacsognak: – nagyságos uram! – Tessék – nagyságos asszonyom! S a liszt apró, átláthatatlan felhőkben felszáll a gyúródeszkáról, vanília és citromfagylalt illata száll az almás sütemény körül, a télikertből zöldre, csak zöldre lehet látni a kerti világból, s a harapható csöndre, a selyemszínű bimbós rododendronokra; törpefák és harangozó virágok hintáznak, temetői fejfáról ide kívánkozott apró feszület kő-korpusszal hirdeti az örökkévalóságot, nem messze a Kecske-patakban pisztrángok ficánkolnak, mint a szerelem és szépség a baba szépasszonyok szívében. Láthatók még az alkotó korai szénrajzai, bizonyítva kitűnő rajzkészségét.

Mi pedig a hallhatatlan babakórust hallgatjuk, ahogyan Claudel állítja: „sokfajta zaj van a világban, mégis egyedül a fájdalomtól meghasadt szívű szerető hallja a fa csúcsán a szibillikus levél remegését.”

„A művészi alkotás, amint az imádság, figyelemaktus. Hinni kell, hogy lehetséges a kapcsolat a csend és a csendes, hallgató ember között” (Pierre Emmanuel). Nekünk pedig a kiállítás tárgyait szemlélve összhangot kell teremtenünk. Mert kezünkben a megértés az együttérzés kulcsa.

Kívánok emelkedett műélvezetet ehhez az estéhez, Borsodi Zsuzsa alkotásait szemlélve. Búcsúzom Weöres Sándor Rongyszőnyeg ciklusának 24. versével: „Álmodtad hogy nincs testem, se lelkem, / csak te magad gondoltál ki engem, / kép vagyok csak és tiéd örökre, / magad varrtál fehér függönyödre. // Jó lenne a sorsot félrevetni, / álmod pelyhén újra megszületni. / Ha álmodban újra-élni tudnék, / kicsit sírnék / hogy csicsígass, / kicsit rínék / hogy babusgass, / aztán csöndben megint elaludnék.”

(Bősze Balázs költő-író megnyitója elhangzott november 20-án a Várkerület Galériában.)
Fotó: B. Tóth Éva