datum+nevnap
| | |


Belvárosi képek
 
 
7 érv Sopron mellett - videó
 
 
Innováció Fidelissima - videó
 
 
Turisztikai Portál Önkormányzati Portál E-Ügyintézési Portál Társulás

  	képek
| továbbküldés e-mailben | nyomtatás

Sarkady Sándor: „Egyszer még visszajövök ” - Herbszt Zoltán emlékezete

Videófelvétellel frissítve

Ötven éve született, s már huszonnyolc éve nincs közöttünk Herbszt  Zoltán. A fiatalon elhunyt költő életművét, költészetét méltatta Sarkady Sándor költő és mutatta be a Katedra Együttes Sopronban abból az alkalomból, hogy az Edutech Kiadó  ,,Egyszer még visszajövök" címmel megejelentette Herbszt Zoltán egybegyűjtött írásait. A könyv utószavát Sarkady Sándor írta.



,,Egyszer még visszajövök" - Ötven éve született Herbszt Zoltán

A ragyogó tehetségű ifjút Jánosy István így siratta:

Tudatlanok, mink szórjuk a szirmokat,
Mit sírba vittél, senki sem írja megtöbbé, maradtunk megszedetten,koldusai tünemény-valódnak.

Herbszt Zoltán első (már posztumusz) kötetét, a Kőtollú madár címűt, tucatnyi kritika méltatta a hazai sajtóban. Méltatói, noha kivétel nélkül tisztelegtek Herbszt kivételes tehetsége előtt, elsősorban az elveszett nagy ígéretet siratták el benne. A fiatal költő korainál is korábbi halála valóban pótolhatatlan veszteségünk, de rögtön hozzá kell tennünk, s nem csak vigaszul: Herbszt nem csupán ígéretes tehetség volt; rövid életében nagyon is sok mindent beváltott a hozzá fűzött reményekből, s ha torzóban is, de maradandó életművet hagyott maga után.

P1140978acikk.jpg

Születésének 50. évfordulóján – mintegy tanúságképpen – ezzel a gazdag anyagú kötettel akarjuk ébren tartani emlékét, felmutatva írásainak időtálló értékét a szülőváros és az ország irodalmi közvéleménye előtt.

A korábban megjelent válogatások (A hazatérés lehetőségei, 1983., A kőtollú madár, 1986. és a Zsoltár a sötétben, 1992.) csak szemelvényeket nyújtottak Herbszt gazdag lírai terméséből – más műfajban írott munkáiból pedig semmit sem közöltek.

Ez a kötet közel kétszer annyi verset tartalmaz, mint a legbővebben válogató Kőtollú madár, s a versek mellett közli Herbszt irodalmi karcolatait, továbbá három novelláját és egy kisregényét, valamint három drámai művét: az Egymás mellett élünk, de nem együtt c. rádiójátékát, a Kiállítás c. kétfelvonásosát és a töredékben maradt Faust-paródiát.

 

 

P1140975acikk.jpg

*

Herbszt Zoltán született költő volt, vérbeli lírikus, halálsejtelmek közt élő lázas életigenlő, a kor hazug csapdái közt vívódó, elszánt igazságkereső, akinek csupán 22 évet mért ki a szűkmarkú sors, hogy csapongó vágyait, világmegváltó álmait versbe írja.

Sopronban született 1959. április 1-jén. A Széchenyi István Gimnázium kitűnő tanulója volt. 1977-ben a sárvári Diákírók és Diákköltők Országos Találkozóján tűnt fel először formailag kiérlelt, egyéni hangú verseivel. Az érettségi után a szegedi József Attila Tudományegyetem magyar-történelem szakán folytatta tanulmányait.

Itt – a versek mellett – novellát, kritikát, hírlapi tárcát ír, és szerkeszti a kari újságot, a Bölcsészt.

Gyorsan érő tehetsége szinte varázsütésre juttatta el az országos fórumokig. Az útnak indító Soproni Füzetek után csakhamar a Kisalföld, a Műhely, az Ifjúsági Magazin, a Napjaink, a Tiszatáj és a Kincskereső közölte verseit. Élményvilágának eredetisége, a mondandó humánuma, diszparát elemekből felszikrázó képeinek kifejező ereje, formakultúrájának megejtő természetessége lefegyverezte a legszigorúbb ítészeket is. A siker szárnyakat ad: magasra szárnyalt Herbszt Zoltán versteremtő jókedve is, s az egyre szaporodó és egyre egyénibb ihletésű költemények már-már az első kötetet ígérték, amikor váratlanul és irgalmatlanul közbeszólt a sors. Az életerős ifjú ember szinte minden előzmény nélkül megbetegedett, s a gyors lefolyású fehérvérűség hetek alatt végzett fiatal életével.

1981. június 20-án hunyt el Szegeden.

Költői világát, rövid élete gazdag termésének kivételes értékét legalaposabban két ember ismerte: Jánosy István, az atyai jóságú mentor és Csapody Miklós, a hajdani soproni iskolatárs és jó barát.

Jánosy már a lesújtó halálhír pillanatában megrendítő versben siratta el (Hafiz sírjánál), majd a Tiszatájban, illetve az öt évvel később megjelent Kőtollú madár utószavában rajzolt róla – nem csak a költőről, a dráma- és regényíróról is – méltó és hiteles portrét.

Csapody pedig – aki a teljes hagyatékot egyetlen emberként ismerte Herbszt Zoltán édesanyja, Überpaker Irén révén – már 1982-ben az életmű egészét méltató esszét publikált a Soproni Füzetetekben.

Jánosy, a kegyetlenül korai vég fölött érzett döbbenetében, mindenekelőtt a „halál rokonát”, a „kora vesztét” előre megsejtő ifjú költőt siratta: „ Ő nem tudhatott semmit közelgő haláláról, de a versek már tudták, már régóta előre jelezték, és kiáltoztak a mélységből..., nem a tudatból, mégcsak nem is a tudatalattiból törtek fel, hanem a léleknek egy még mélyebb ősrétegéből... és ez... a kollektív tudatalattinak nevezett lélekréteg. Róla is elmondható, hogy verseit ajánlotta a falaknak, mert úgy írta, ahogy neki jólesett. De ugyanakkor egész lelkét,emberi becsületét, életét, halálát beleadta. Hiszen ő mindent egy kártyára tett fel, és ez a költészet. Azért volt egész életében, barátságaiban, szerelmeiben oly lángolóan nyugtalan... mert lelke legbelső zugába bele volt programozva: 22 évig élsz.”

Jánosy igazára a sok-sok vers közül csak egyet, a Látomás c. töredéket idézzük, amely a posztumusz kötetekben az utolsó év versei közé került, noha első sorai már a középiskolás diák (!) kéziratai között megtalálhatók:

Anyám, fiad lőtt
vadakhoz lesz hasonló
Kinyújtóztatják testét
vadászok a terítékenelbomlott szemébe
javasasszony-kezed sem
tud már békét simogatni.

„ De azért Herbszt költészete mégsem morbid, keserű, letaglózó” – hangoztatja Jánosy. „Éppen ellenkezőleg: valami napsugaras báj dereng verseiből. A koraiakból a kamasz törékeny szépsége, a későbbiekből a sokat szenvedett alig-férfi könnyeken át is mosolygó bölcsessége.”

P1140991acikk.jpg

(Vasy Géza Jánosynak ezt a gondolatát bontotta ki részletesen a Zsoltár a sötétben c. kötet utószavában, „az ifjúság képzetében” találva meg Herbszt lírájának átfogó karakterjegyét: „... a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáról van egy majdnem kamasz költőnk, aki a verseiben nem kíván más lenni, mint ami éppen életkora és léthelyzete alapján lehet, tehát kamasz diák, ifjú egyetemista, reménykedő és kiábrándult, érzelmes és filozofikus, az egész világot magába ölelő és mindentől elforduló egyszerre. Verseinek összességéből kirajzolódik az ifjúság képzete, s az a hit, hogy költőnek és fiatalnak lenni csodálatos dolog.”)

 

Az élet tavaszának ezt a hol napsugaras, hol feketefelhős világát jól érzékelte már Csapody Miklós is, időben megelőzve Jánosy István és Vasy Géza írását. „A metszet-lét végtelensége és a barátok szavai” (Soproni Füzetek‚ 82) c. esszéjében így ír: Herbszt életműve „befejezetlenségében is valódi érték, egy jánosvitézi mosolyú, de már a férfikor gondjai fölött töprengő, életéhez mércéket kereső fiatal költő útkeresésének lenyomata... Felhőtlen derű és elkomoruló, zord hangulatok – gyermeki mosoly és a halálközelség érzete, mindez nem feloldhatatlan ellentétrendszer a költő számára... Versvilága láttán inkább azt kell hinnünk, hogy Herbszt Zoltán az ifjúság mértékkeresését, a minden újba belefogó s azt valamiért ismét odahagyó örökös kutatás, vándorlás, tapasztalás zsongítóan kegyelemszerű állapotát olyan intenzitással élte meg, hogy életvezetésének, költői útkeresésének sodrába a fenti szélsőségek (?), inkább alakváltozatok nemcsak hogy „belefértek”, de a kamaszkorával leszámolt, hirtelen férfivá érett ifjú önelszámolásának hiteles, és talán egyetlen lehetséges kifejeződéseivé lettek.”

Maga a költő mindezt három sorban így mondta el:

Az álmodó nem pihenhet,
magamagában nem lel helyet.
Paradicsoma az állandó kiűzetés.

(Magány)

*

Ha Herbszt sokhúrú költészetének legfontosabb motívumait akarjuk számba venni, első helyen szerelmes verseit kell említenünk, amelyek szám szerint is legnagyobb hányadát teszik ki életművének.

P1140985acikk.jpg

Többségük a mohó, szertelen héja-nászok gyönyörét (vagy csömörét) idézik, de felhangzik nemegyszer az éterien tiszta érzelmek megkapóan gyöngéd akkordja is.

Két példa „a vér ünnepére”:

tenger-ágy vagy körém simult kagyló
ha felnyitlak vihar támad
hasamon hányódó hajó a kezed
hullámzik a csend a vágy a bánat
és hajók nőkalózok polipok
mélybe húznak engem
nyakamnak feszült kaszapenge karod
vérzik az ágy a tenger

(Tengerrajzoló)

Kedvesem, ha bennem

fűrészporral töltött szerelem-madarat

keresel, bizonnyal csalódni fogsz.

Én vijjogásáról ismerem a

szerelmet, ragadozómadár,

ölyvként szitál a tarlók

nyári lobbanásai felett

s a gólyák csak állnak

alatta mint fehér emlékoszlopok.

Vér és halál jelei vannak

rajtad, ha szeretsz...

(Levél a szerelemről)

 

És álljon itt a „könnyeken át mosolygó”, gyermekien tiszta szerelem szavára is néhány feledhetetlenül szép sor:

Tudom, félbeszakad egyszer az arcodat

simító mozdulat,

s nem leszek már csak néhány szó

egy sírkövön.

Így lesz, kedvesem, ne sírj,

bozontos szakállam simogasd meg

kérlek, és játsszunk szavakból

kirakósdit, ha kirakod: szeretlek,

én felemelem azt és kiszögezem

a csillagokra.

(Az utolsó kedvesnek)

A romantikus „álmodó” gyönyörű versbe foglalja lelke legtisztább vágyát, az örök szerelem álmát is. Az ősi mítosz kőkorsóvá változott leánykája habozás nélkül vállalja sorsát, mert hiszi, hogy eljön érte szerelme, aki első kortyával újra életre kelti őt, s akkor – ahogy az istenek megígérték – örökké együtt élhetnek... Nincs olcsó hepiend. Az egyik örökké keresi, a másik örökké várja kedvesét.

Az el nem múló szerelem álmát őrzik időtlen érvénnyel a hexameterek:

múlnak az évek s hűvös itallal vár a leányka

kéken csillog a víz mint ártatlan szeme mélye

csepp sem párolog innen őrzi az ifju reményét

A magánszféra mellett a közélet impulzusai is igen figyelemreméltóak Herbszt költészetében. Az „arctalan nemzedék” nyomába lépő új generáció tagjaként társadalmi és nemzeti elkötelezettséggel tudott és mert szólni a kor problémáiról. Az európai létben gondolkodva, ki szeretné emelni elzártságából a hazáját, felmutatva annak értékeit a kontinens népei előtt:

Magyarország...

érted vívtunk a visszavert fénnyel,

megmutatva téged és magunk –

ez a feladatunk

és áfonyákat kivinni

Európa medvéi közé végre,

hogy rájöjjenek jó ízére.

(Magyarország)

De haza nem csak a „magasban”, hanem a mélyben is van. A fiatalember kiábrándultan figyeli az ország hétköznapi életét, a nemzeti széthúzást, s főleg a felháborító társadalmi igazságtalanságokat.

Füstölgő föld vagy hazám,

fekete füstök földje,

mintha mindenki szenet

égetne itt haragosai csontjából.

(Madár-ének)

Itthon vagyok mint a megfőtt rák

bár nem tudtam a bogrács hazám

élve főzik ki nem lakott jól

s ki jóllakott megfullad talán

(Vörös rákok a tengerparton)

Miközben abban reménykedik, hogy a társadalom jóllakott heréi megfulladnak talán, a rá jellemző humánummal, együttérző szíve minden melegével siratja a társadalom elesettjeit, az élet kitaszítottjait:

Őket siratom, csak őket,

a karácsonyfa alatt

egyedül ülőket

...

Az elhagyottakat,

az elveszőket

...

azokat, kiknek tartozik az Élet.

Az éheseket, a poshadt

kis szoba mélyére merülőket,

az ételes lábossal aszottan zörgőket

...

az elúszó, könnyes öregeket,

akik felett átlépett az Élet.

...

A kizsaroltan tengődőket,

a nyomorból nyomorba jövőket

...

a kiszívottan eldobottakat,

az élet szélére szorultakat,

...

akik már látják a mélyt,

amely felszippantja őket

s várják is talán.

Csak őket siratom, csak őket...

(Őket siratom)

 

Az idézett verseket olvasva döbbenünk rá, hogy mennyire méltán emeli ki Vörös László A hazatérés lehetőségei c. antológia (1983) előszavában Herbszt „kivételes költői felelősségtudatát”, „a nemzeti és az egyetemes emberi egységben látását”, életszemléletének „erkölcsi tisztaságát.”

 

Igazságkereső ösztöne szinte törvényszerűen vezette el Herbszt Zoltánt 1956 akkor még tabu-témájához is. Egy alkalommal – már Szegedről látogatva haza Sopronba – estébe nyúló beszélgetésen faggatta e sorok íróját: mi is történt igazából 56-ban? Az egykori szegedi nemzetőrtől, az 57 tavaszán fegyelmi úton eltávolított egyetemi hallgatótól őszinte választ kapott kérdéseire.

P1140976acikk.jpg

Igazi „Történelmi lecke, fiúknak” kerekedett ki a párbeszéd során, s néhány nap múlva meghozta a posta Herbszt „Üzenet roskadó nyarakból” c. versét. Csak a mű születésének hátterét ismerve válhat világossá az olvasó előtt: a költő 56 hősei és mártírjai előtt tiszteleg:

„Nyári mezőkön szent lesz búzavetőkről az emlék”.

(Itt jegyezzük meg, hogy a forradalom emléke „Holnap újra szeminárium c. novellájában is visszatér. Herbszt összetett látásmódjára vall, hogy felismeri: az utókor ítélőszéke előtt sokan nem az egyéni életük, hanem a történelem mérlegére kerültek. Így esik meg, hogy 56 jelentőségét – mély emberismerettel és írói bravúrral – egy tragikus sorsú ÁVH-s sorkatona sorsán keresztül képes felmutatni. A hazug város hazug életéből menekülő hős az 56-os sorstragédiából érti meg, ismeri fel feladatát. Megérti, hogy vissza kell térnie az egyetemre, tanulnia kell, hogy jobbá tehesse a világot. „Igen, részt kell venni a társadalmi életben, vagy kezdeményezni hasznos dolgokat, és nem csak beszélni róla a Kakasban.

Holnap újra szeminárium, mindjárt elő is lehetne állni valami javaslattal... A nap már melegen sütött, de hősünk most ezt nem érezte, mert az új gondolatok belülről is fűtötték. Úgy érezte, megtalálta önmagát és a céltalan lázadozásoknak vége – most érett felnőtté.”

Visszatérve a versmotívumokhoz, azt látjuk, hogy Herbszt gazdag képi világának legfontosabb, kifogyhatatlan nyersanyaga a természet. Mindig belőle építkezik, akár ha csak a négy évszak idilli képeit villantja fel (Az erdő csodái), akár ha már-már panteista áhítattal azonosul a „jövendő évek nyárszagát” ígérő tölgyfákkal (Csendesajkú nyár), akár ha az őszi szelek kivégzőosztaga előtt didergő nyárfákkal vállal halálos sorsközösséget:

Őrzöm a fákat. Kölcsönös

viszony, gyilkos mellérendelés.

Postás nincs. Szél viszi a fák

utolsó átvérzett levelét.

(Őrségben)

(A Rejtőző kamaszkor c. kisregény kapcsán mutat rá Jánosy István, hogy Herbszt természeti világa sokkal gazdagabb a valóságban is megismertnél. „Itt van például a tenger világa. Reális élményeit csodálatos képzelgéssel gazdagította fel egy Krúdy, Cholnoky László hangulati erejével. És ebben a csodálatos gazdag álom-természetben sorra merülnek fel a furcsa archetípusok, a lélek legmélyebb rétegeiből – ez az igazi szürrealizmus mechanizmusa.”)

Magányos, reménytelen napjaiban Herbszt gyakran úgy érzi, hogy sorsa a tragikomikus búsképű lovag sorsával rokon. Hol a szélmalomharcokra induló „minden tornák vesztesének” érzi magát (Don Quijote éjszakája), hol olyan seholsincs leány szerelméért eseng, aki érti „a szélmalmok karjeleit” (Dulcinea), s végül egyik utolsó, megrendítően szép versében is – rokkant vitéz, rokkant lován – Toboso felé poroszkálva búcsúzik el az élettől:

Öreg földünk havat szór fejére

Hamar beért a szelek vetése

Ha meghalok is ne félj

Hozzád elvisz a hó

Utam vége Toboso

(Úton Toboso felé)

Zaklatott élete utolsó pillanatáig vigaszt és oltalmat jelentett számára az anyai szeretet. Több verse is tanúskodik erről. (Szavak anyámról, Szülőmnek, Válasz anyám levelére, stb.)

Mint Adynak az Ides, vagy József Attilának a Mama, azt jelentette Herbszt Zoltán számára Überpaker Irén. Verseit, „kivirágzott szavait” szálanként viszi haza hozzá, mert: „anyám a váza, hol nem hervadnak el.” Az ősbizalom gyermeki hitével keres és talál menedéket, megnyugvást nála:

Rég voltam már tövistelen ág,

tiszta patak, erdőszag.

Nehéz bomlás van szerveimben.

De tudok még

kékszemű szeretet lenni,

ha anyám mellém ül

s megsimogat.

(Szavak anyámról)

A versmotívumokat még tovább lehetne sorolni, de már csak egyre szorítkozunk, mintegy lezárásképpen. Herbszt költészetét végigkíséri a kiválasztottság karizmatikus érzése, a váteszi küldetéstudat. Mélyen érinti a messiássors sejtelme is, és ő vállalja is a Megváltó keresztjét:

Tanúr úr!

verés kellett volna, nem biztatás,

vagy csak egy intő szó:

ne vidd fiam, vigye más!

felvettem és hittem,

nem nehéz a teher,

de tenyeremben megvan

a szögeknek a hely.

(Költők sorsa)

Nem törődik a „besoroló földi ítéletek”-kel, nyugodtan alussza síri álmát, nem aggódik versei sorsa felől:

Versét megírta, olvassa más,

volt aki volt, nyugodtan alszik,

s nem álma a feltámadás

(Őszinte gyászbeszéd)

Nem álma a feltámadás: a halhatatlannak nem kell feltámadnia; verseiben él időtlenül:

a kockák elvesztették kiterjedésüket

a tér mint fogalom megszűnőben van

a sík papírlap-modelljén (mint vers) élek

ábráimhoz nem férkőzhet halál.

(Geometrián túl)

*

egyszermegvisszac.jpg

A kitűnő fiatal lírikus a próza műfajában is figyelemreméltót alkotott. Emlékezetes rádiójátékában (Egymás mellett élünk, de nem együtt) a felnevelő iskolában, a soproni Széchenyi István Gimnáziumban szerzett élettapasztalatait összegzi. A tanár-diák és tanártanár kapcsolatok konfliktusait, összetett viszonyrendszerét – bár nem rejti véka alá vonzódásait és hovatartozását – pártatlanul, elfogultság nélkül, a pedagógus pályára készülő fiatal felelősségével rajzolja meg.

A töredékben maradt Faust-paródia a Madách-paródiát író Karinthy kópés gesztusát idézi, s a kor társadalmi fonákságai nyomán felszikrázó irónia arra vall, hogy Herbszt a „lényegben” is követi a Mestert: a humorban ő sem ismer tréfát.

Kiállítás c. kétfelvonásos drámája, a maga viszontagságos, lelki feszültségekkel teli szerelmi négyszögével, háttérben az 1970-évek ifjúságának zaklatott, zsákutcában vergődő életével – figyelemre méltó teljesítmény. Jánosy István szerint a mű „építkezésében, párbeszédeiben és jellemrajzaiban kitűnő drámai érzékről tanúskodik, és jól előadható”. (Ajánljuk a drámát a soproni Petőfi Színház figyelmébe, hátha valóban sikerrel lehetne színre vinni.)

A Rejtőző kamaszkor bravúros, szimultán technikával megírt kisregény, s egyben a felnőtté váló kamasz lelkivilágáról, gyermekkora meghatározó élményeiről, belső viharairól, a nagybetűs életre készülődéséről írott hiteles vallomás.

A cselekmény egyik szálán az érettségire készülő diák és az osztálytársak mindennapi, de mindennaposnak egyáltalán nem mondható, színes élete zajlik, a másik szálon – mintegy álomban – egy XVI. századi, véres történelmi kalandregény eseményei futnak.

Kalózflotta készülődik a gazdag spanyol sziget, Trinidad várának bevételére, feldúlására, kifosztására. A kalózkapitány: John Mayláth, Trinidad várparancsnoka: Paolo Mayláth. Unokatestvérek ők, mindketten magyarok, akiket a történelem vihara, az uralkodóházak

praktikái (és Paolo árulása) szembefordítottak egymással. Most, az élethalálharc előestéjén nem tudnak egymás kilétéről. Mielőtt a halálthozó, hajnali ágyúk feldörögnének, a testvérharc, a magyar sorsátok baljós csöndje üli meg a tengert és a két hazátlan magyar lelkét: „... eszébe jutott-e a Trinidad felé hajózónak, hogy honnan indult el és miért? Gondolt-e az erődparancsnok az első nyelvre, amin meg tudta magát értetni? Egymással már csak a víz kötötte össze őket, de az egyre szorosabban, ahogy csökkent a távolság a hajók és a sziget között...”

Csapody Miklós, aki nem érinti a kalóztörténetet, a kisregény „nappali szálával” kapcsolatban így ír: „A versei mellett talán legérdekesebb, szerzőjéről legtöbbet mondó írásmű, a saját múltat feltérképező Rejtőző kamaszkor.”

Maga Herbszt is hangoztatja ebbeli szándékát, és a szándék miértjét: „Fel kell fedezni a kamaszkort. Talán jobban eligazodunk a jelenben, ha pontosan megtudjuk, honnan jöttünk, és ebben az esetben jobban ki tudjuk magunk elé tűzni a továbbhaladás irányát. Igazi egyéniségünk, valódi vágyaink felismerésével lehet csak elérni azt, amit úgy neveznek általában: boldogság.”

A boldogságot pedig – eltűnődve a kor lehetőségein – a hazájában akarja megtalálni. Nem is tehet másként: „Ismertesd meg hazádat a világgal, vedd és add át a jót. Békeidőben milyen szépen hangzó szavak. De két tábor gazdasági és politikai konfrontációjának idején az akadályok legalább akkorák, mint a lehetőségek.”

„Számomra a cselekvés lehetőségét Magyarország jelenti, itt tudok valamiért (és valakiért) erőt kifejteni.”

A jövő azonban mindig kétséges, a sors kiszámíthatatlan. A paralel futó éjszakai kalóz-történet sötét árnyékként kíséri a napsugaras diákélet bizakodó nappalait, meg-megszakítja azt, s baljós komorságával arra figyelmeztet: a törékeny emberi reményt ezer végzetes veszély fenyegeti...

*

Herbszt Zoltán „tünemény-valója” a mai fiatal nemzedéket is foglalkoztatja. Megzenésített verseit több jó nevű együttes énekli, költészetéről pedig a Kőtollú madár megjelenése után Szombathelyen, a Zsoltár a sötétben megjelenése után pedig Szegeden készült egyetemi szakdolgozat. Reméljük, hogy most, a (majdnem) teljes életmű közreadása után, újabb dolgozatok születnek róla, s neve előbb-utóbb feltűnik egy, „A magyar irodalom legújabb története” címet viselő kötetben is. És ha a„Hét évszázad magyar versei”-nek, az elmúlt három évtized termesével bővített kiadására sor kerül, reményeink szerint – néhány gyönyörű vers erejéig – Herbszt Zoltán is helyet kap benne. Ilyenek lehetnének pl. a Vers, a sáros dűlőkre kizárt, hontalan, kóbor sámán sóhaja, a Mítosz, az örök szerelem örökszép zsoltára, a Néhai P. S. költő arcai, a megrázó Petőfi-portré, amely egyben megrázó „önarckép” is, az Üzenet roskadó nyarakból, amely rejtjeles tisztelgés 1956 emléke előtt, vagy az Úton Toboso felé, ez az utolsó istenhozzád, ez a szívbemarkoló búcsú az élettől és a szerelemtől.

A találomra felsorolt öt vers helyett azonos eséllyel lehetne választani másik ötöt is. És még öt másikat...

Addig is, amíg a remény valóra válik, örüljünk ennek az ünnepi kiadványnak. „Egyszer még visszajövök” – jósolta Herbszt 1978-ban, az Elmosta őszi eső c. versében. Ezzel a kötettel, úgy érzem, valóban visszatért közénk, és versei megszenvedett, időtálló üzeneteivel – hitem szerint – most már velünk is marad.

Sarkady Sándor

(2009)

*

Kortársak Herbszt Zoltánról – Bibliográfia

Sarkady Sándor: Herbszt Zoltán emlékezete, Soproni Füzetek, 1982

Vörös László: Herbszt Zoltán 1959-1981, SF 1982.

Csapody Miklós: A metszet-lét végtelensége és a barátok szavai, SF, 1982

Vörös László: A hazatérés lehetőségei (Szeged 1982) előszava

Jánosy István: Herbszt Zoltán (a Kőtollú madár, Bp. 1986 utószava); ua. in: SF 1986

Sarkady Sándor: Herbszt Zoltán emlékestje elé, SF 1986

Csapody Miklós: „Perceim fagyott áfonyák”, Napjaink 1987/1.

Pósfai János: Huszonhét év alatt teljes életet élt, Vas népe 1987. I. 10.

Domonkos László: Kőtollal is repülve, Délmagyarország; 1987. I. 14.

Megay László: Kőtollú madár, Magyar Nemzet 1987. II. 2.

Drescher J. Attila: Gyertyafények egy posztumusz kötet felett, Dunatáj 1987/2.

Géczy János: Herbszt Zoltán: Kőtollú madár, Jelenkor 1987/7-8.

Zalán Tibor: „Kölyökpatak voltam”, Élet és Irodalom 1987. V. 22.

Pécsi Györgyi: Herbszt Zoltán: Kőtollú madár, Új Forrás 1987/6.

Rédey Pál: Kőtollú madár, Új Tükör 1987. X. 25.

Simor András: Kőtollú madár, Kritika 1987/12.

Rónay László: Eötvös Könyvek, Vigília 1987/7.

Vasy Géza: Az ifjúság képzete (a Zsoltár a sötétben, Győr 1992 utószava)

Mányoki Endre: Szemközt a pusztulással, Tiszatáj 1993/1.

Vörös László: „sietős utam volt.” Tiszatáj 1993/1.

Bokányi Péter: Néhai P. S. költő(k) ürügyén, Életünk 1998/3.

Sarkady Sándor: Herbszt Zoltán (In: Aranykönyv 2000 Sopron 1999.)

Versek Herbszt Zoltánról

Jánosy István: Hafiz sírjánál, SF 1982, Ua.: in: Kőtollú madár 1986.

A nagy kaszás 1985., Összegyűjtött versek 2004.

Jánosy István: Kiáltás a gondviseléshez, VÁRhely; ua. in: Összegyűjtött versek 2004.

Büki Attila: Lovad sörényén ül a világ SF 1988.; ua. in: Mire hazaérünk, 1990, Félvilág 2004.

Zentai László: Szertefutó hajnali tántorgásban, SF 1982.; ua. in: Kökényhúsú ég alatt, 1989.

2011. december 17. / Kultúra