|

„Óh, jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok!” - Ünnep verssel, irodalommal

Nyelvédesanyánk című műsorával Orbán Júlia, Radnóti- és Latinovits-díjas elıadóművész a Lővéri Nyugdíjas Klub rendezvényén teremtett megható és emelkedett ünnepet. A Jereván lakótelepen működő klub évről-évre méltó színvonalas előadással, műsorral ünnepli meg az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc évfordulóját.

- A Lővéri Nyugdíjas Klub ünnepi meghívására március 12-én ismét előadhattam anyanyelvi műsoromat, a Nyelvédesanyánkat, mely 8 évszázad irodalmi anyagát öleli fel – mondta el Orbán Júlia a sopron.hu-nak.

- Nekem versmondónak - mint a Szépségek igézettjének - nagy örömömre szolgált a felkérés, hiszen nemzeti ünnepünk tiszteletére szólalhattak meg az örökérvényű klasszikus szövegek. Nem találtam ennél méltóbb összeállítást a lánglelkű márciusi ifjak emlékének felidézésére. .

Az előadás gondolata már 2000-ben felmerült bennem, amikor találkoztam Bánffy Györggyel, Kossuth-díjas művésszel. Nem első találkozás volt ez, de meghatározó, talán az életemet, szemléletemet is megváltoztató. Bánffy Gyuri bácsi a magyar színművészet nagy alakja volt, egykori országgyűlési képviselő, évtizedekig az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke.  Élete és minden cselekedete a keresztény tanításon nyugodott, és ahhoz hűen megszázszorozta mindazt, amit „rábíztak a századok” Engem a felelősségtudata ragadott meg, amit imádott anyanyelve iránt érzett. Vitte töretlen lelkesedéssel a „Szép szó” igazát és hitét.  2008-ban, amikor műsorom előkészületeiről beszámoltam neki, hasznos tanácsokkal látott el. Az utolsó beszélgetésünkkor – 2010 nyarán – örökségként hagyta rám e mondatokat:” Fogd a fáklyát és vidd!”

2008-ban lázas munkával álltam neki az előadás szervezéséhez. Éjszakákat töltöttem azzal, míg a több száz kiváló klasszikus irodalmi szövegből kiválogattam azokat, melyeket később a műsorba szerkesztettem. Azután következett a zenei részletek beillesztése, hiszen valamennyi irodalomtörténeti korszakot zenével szerettem volna jelezni. Nehéz feladatnak tűnt az eredeti nyelvezeten megszólaló szövegrészletek megtanulása is. Ezek után már csak a színpadra állítás maradt hátra. Mindenképpen versszínházi előadást szerettem volna létrehozni, ahol az emelkedett és vidám hangulatú szövegek, a zene, a mozgások és színpadi elemek szoros egységben vannak.

A műsor a 2009-as Kazinczy-évre és a Magyar Nyelv Évére készült eredetileg. 50 percben szerettem volna bemutatni és felhívni a figyelmet nyelvünk ékes és érdes oldalára. Így két szálon kezdtem el szerkeszteni a műsort. Egyrészt a különböző korok legkiemelkedőbb, legjellemzőbb alkotásait bemutatni a Halotti Beszédtől a reneszánszon át /Janus Pannonius, Balassi Bálint költeményeivel/ a barokk korig /Zrínyi esküjével/. Nem hagyhattam ki a sorból a nyelvújítás korát sem / a két gúnyiratot: A Mondolatot és a Felelet a Mondolatra címűt/. A műsor csúcspontját a romantika kora adta/ Petőfi és Arany munkássága/ Liszt Ferenc aláfestő zenéjével. A műsor záróakkordjaként szólalt meg Illyés Gyula emelkedett hangú költeménye: a Koszorú. Az anyanyelv elé teszi le koszorúját a költő, a versmondó ezzel is kifejezve az anyanyelv iránt érzett tiszteletét.

Nyelvünk érdes részét  olyan művek megszólaltatása adta, melyek jelen vannak nyelvünkben, s azt „megcsúfolják.” Két példa: a Népszabadság vezércikke, melyben hemzsegnek az idegen szavak, pedig Kosztolányi is megírta „az idegen szavak használata vagy tudatlanság, vagy tudálékosság, de legalábbis pongyolaság”. A másik példa egy börtönviselt monológja Csörsz István: Sírig tartsd a pofád c. művéből.

Az irodalmi korszakváltásokat megelőzik a műben a versmondó „kiszólásai” a közönséghez, mely mintegy szellemi útmutatóul is szolgálnak: „Óh, jól vigyázz, anyád nyelvét bízták Rád a századok!” / Füst Milán: A magyarokhoz / vagy „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!” /Reményik Sándor: Az Ige/

Az első bemutató 2009. december 2-án volt az Egyetemi Ifjúsági Házban. A bemutató nem várt – hangos – sikert hozott. 2010-ben az előadással elnyertem a Nemzetközi Kaleidoszkóp Fesztivál fődíját. Azóta már kb. 70-szer mutattam be különböző helyszíneken /vidéki művelődési házakban, az irodalom budapesti fellegvárában: a Petőfi Irodalmi Múzeumban stb./ De a legfontosabbnak mégis a rendhagyó irodalomórákat tartom – amikor a gyerekek velem együtt mondják az ismert szövegeket – és a múltunk értékeit, nyelvünk szépségeit megoszthatom velük. El tudom mondani nekik – versekbe ágyazva – hogyan vigyázzunk anyanyelvünkre, s hogyan ápoljuk, fejlesszük és óvjuk minden belső és küldő támadástól. És mindenekelőtt hogyan tanuljunk meg jól magyarul, és hogyan tanuljuk meg őseink nyelvét folyamatosan és lankadatlanul!

Fontosnak tartom elmondani, hogy nagyon sokat tanultam Latinovits Zoltántól is, aki azt mondta: „Egy verset jól elmondani, akárcsak a szavakat nem szépen, de jól ejteni, tehát igazul, ízesen, hitelesen, hittel, pontosan, határozottan: magamból kiszakadni, a hallgatóságba belezuhanni, ez a választottak megkönnyebbülése”. Erre törekszem valamennyi versmondásom alkalmával.

Szeretném továbbra is úgy mondani a verseket, ahogyan Ady ejtette, Petőfi lángolta, Balassi élte, Arany szenvedte, Bartók sikoltotta Kodállyal, Kosztolányi féltette, Babits óvta, ahogyan Móricz simogatta.

- A Lővéri Nyugdíjas Klub rendezvényén meghatottan álltam a közönség előtt, könnyeimmel küszködve, amikor Petőfi és Arany szavait idéztem, hiszen a Nemzeti dal is és a Toldi is csak e gyönyörűséges nyelven szólalhatott meg. És hirtelen átvillantak bennem. Március 15. bátor történései, és nagyon büszke voltam arra, hogy magyarnak születtem – mesélte meghatódottan Orbán Júlia, akinek a közeljövőben több előadóestjét is megtekintheti és átélheti a soproni közönség.

BTÉ