Kedves Szakál Ernő

születésének századik évfordulóját ünneplő Barátaim!

 Amikor a megtisztelő felkérést kaptam Szakál Ernő szobrászművész emléktáblájának felavatására, megrohantak az emlékeim. Emlékek, amelyek Szakál Ernőhöz és családjához fűződően szinte szültésemig nyúlnak vissza. Ebben, az Édesapám által tervezett társasházban, a Vörösmarty utca 10. földszintjén lakott gyerekkorom egyik legközelebbi pajtása és igaz barátja, Szakál Ilike.  Nálunk,  náluk vagy a társasházunk, az akkor még a bombázások találatai által letarolt szomszédos házak üressé vált  telkeit magába foglaló udvarán, nap mint nap együtt játszottunk. Első emlékeim Baba néniről és Ernő bácsiról ezekhez az élményeinkhez kapcsolódnak. Ernő bácsi többnyire vidéken dolgozott, hisz ezekhez az években Visegrádon a királyi palota díszudvarának rekonstrukcióján, Pécsett a Székesegyház kőtárának rendezésén, Bélapátfalván a cisztercita apátsági templom belső helyreállításán, Tihanyban az altemplom rekonstrukcióján,  Bükkszentléleken a pálos romok állagmegóvásán és később Visegrádon a királyi palota oroszlános kútjának újraélesztésén dolgozott. Utazott Győrbe, Tatára, Siklósra, Sárospatakra és Szentendrére, hogy csak a legjelentősebbeket említsem, miközben Sopronban a Szentlélek templom, a Két Mór-ház, a Cézár-ház rekonstrukciójában vállalt egyedülálló tudását igénylő részt. Hogy műemlékeink érdekében milyen meghatározó és örök érvényű tevékenységet folytatott, akkor még nem tudatosodott bennem, hisz kisgyermek voltam, de minálunk a második emeleten éreztem, hogy valami nagyon fontos dolgot hajthat végre, mert mindig tisztelettel került szóba Szakál Ernő, a kőfaragó mester, a szobrászművész, a műemlék restaurátor, a főiskolai tanár, közeli játszótársam Ilike apukája.

 Az otthoni, szüleimtől hallott megbecsülés és szeretet – ami a sokat betegeskedő Baba nénire is kiterjedt – ezekben az években számomra Ilike szüleinek szólt.  Az előbb felsorolt műemlékeink emlegetése fiatal korom ellenére azonban akár a földszinten Szakáléknál, akár az emeleten Winkleréknél volt hallható, kitörölhetetlenül fészkelődött be gyermek kobakomba. Pontosan tudtam továbbá, hogy a Liszt Ferenc emléktábla a Kaszinó mellett, a Jähn Patika homlokzatán lévő Mária szobor a kis Jézussal, a Várkerületi munkás szobor mind az Ő munkája. A legbüszkébbek Ilikével azonban arra voltunk, hogy apáinknak van egy közös alkotása. A Lakner Kristóf domborművet az édesapám Winkler Oszkár és Hárs György építészek által tervezett belvárosi lakóház falára Szakál Ernő készítette. A közös művet Ernő bácsi a fölszintről, Gyurka bácsi az első emeletről és Édesapám a másodikról alkották. Ebben a házban, ilyen környezetben, ilyen emberek között és ilyen gyermeki büszkeséggel jó volt felnőni.

Barátságunk Ilikével nem múlt el akkor sem, amikor egyetemre kerültem, de ezekben az években a hazalátogatásaim során csak ritkán találkoztunk, de folyamatosan hallottam híreket felőle. Baba nénivel is tovább élt a barátságunk, szeretetem Ilike édesanyja iránt változatlan volt. Már mint egyetemista  csodáltam nagyszerű képzőművészeti képességét és részvéttel töltött el betegsége. Ernő bácsival azonban a kapcsolatom elvesztette gyermekkori egyszerűségét, megváltozott, mert időközben tudatos szakmai tisztelettel és nagyrabecsüléssel gazdagodott. Tanulmányaim során gyakran került szóba műemlékvédelmünket meghatározó tevékenysége, ami mindig büszkeséggel töltött el, azt éreztem valahogy közöm van hozzá, mert már születésükkor hallottam nagyszerű eredményeiről.   De a tisztelet építészeti értékeink avatott megmentője iránt párosult a feléje irányuló gyermekkori szeretetemmel. Ilike édesapja volt továbbra is, de mint a Magyar Képzőművészeti Főiskola nemzetközileg is tisztelettel körülvett tanárát, a magyarországi szobrászrestaurátor képzés megalapítóját is becsülhettem. Tudtam, hogy a második világháború utáni hazai műemlékvédelem minden részében kitörülhetetlenül jelen volt óriási tapasztalatain és elméleti tudásán, szobrászi kreativitásán alapuló tevékenysége. 

Számos avatott szoborrestaurálása, mint a veszprémi Szentháromság- szobor, a hatvani Szt. Sebestény-szobor, a sümegi Szt. Flórián-szobor, a szentendrei Szőlősgazdák keresztje nagyszerű példái a kőszobrok hiteles megmentésének. Újra élesztette a kő tulajdonságainak egy életen keresztül megszerzett ismeretével és a gótika tévedhetetlen stílusjegyeinek tudásával 1974 és 76 között a Budai Várban előkerült gótikus szoborlelelteket, melyre az egész világ felfigyelt, jelentős nemzetközi elismerést hozva számára is.  Utolsó kiemelkedő munkája 1983-84-ben a székesfehérvári Csók István utca 1. szám alatti gótikus erkély rekonstrukciója volt.

Tevékenységének hitelességét és fontosságát, munkájának hivatástudattal és komoly kutatással alátámasztott végzése már életében számos díjjal és elismerő visszajelzéssel jutalmazta szülővárosa, a magyar és a nemzetközi műemlékekért felelős szervezetei részéről.  Sopron díszpolgárává választotta, szobrászművész munkáját Munkácsy-díjjal ismerték el, 1982-ben a Műemlékvédelem Európa-díjasa lett, és 1993-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntették ki életművét.  

Nyugdíjas éveit itthon, ebben a házban már Baba néni és Ilike nélkül töltötte. Ezekben az években ritkán találkoztunk, de két hűséges barátja, Dessewffy-Horváth Marietta és István öcsém, mint állandó látogatói és barátai folyamatosan meséltek Ernő bácsiról.

2008-ban kiállítást rendeztem Szakál Ernő életművéből budapesti építészeti galériámban, a HAP Galériában.  A galéria tíz éves fennállása folyamán jelentős múlt századi építészeinknek és soproni művészeinknek kíván emléket állítani, tevékenységüket felidézni. Szakál Ernő, mint kiemelkedő soproni szobrászművész, és mint építészeti értékeink megmentésében kitörölhetetlen eredményeket elért műemlékvédő és restaurátor többszörösen kiállításaink sorába kívánkozott. Nagyszerű volt tudatosan végigjárni és fotózni munkáit, mind a szobrász, mind a műemlékes műveit. Jó volt részletekbe menően megismerni rajzait, szerkesztéseit, elméletein és tapasztalatain alapuló restaurátori publikációt. Jó volt azért is, mert végre megismerhettem unokáját - Ilike kislányát -, akiről eleddig csak elbeszélésekből hallhattam. Sokat emlegettük a kiállításra készülődés hónapjaiban Baba nénit és Ilikét is, Ernő bácsi munkatársaivá emelkedett tanítványaival, Faragó Jánossal a kiváló szobrász-restaurátor kőfaragóval és Dávid Ferenccel, a műemlékvédelem területén is fáradhatatlanul tevő, hiteles művészettörténésszel. Mindketten őrzik felejthetetlen emlékét, gondozzák hagyatékát, életben tartják elhivatott tevékenységükön keresztül tanításait és nem engedik, hogy nagyszerű személye feledésbe merüljön. Példamutató és szívmelengető ez a ragaszkodás, melynek alapja Szakál Ernő személye és elhivatottsága eredményeként megszületett életműve.

Az ő kitartó szeretetük és megbecsülésük hozza létre a szeptemberben nyíló Szakál Ernő Emlékmúzeumot Peresztegen, valamint Ernő bácsi unokájával, Keszei Mónikával közösen a most leleplezésre kerülő emléktáblát. Az emléktáblán Kutas László reliefje idézi az egykori kőfaragósegéd Szakál Ernőt, hogy ne homályosodjon el Sopron nagyszerű szülöttjének és életművének nagysága!

 Sopron, Vörösmarty utca 10.

2013. július 14.

Winkler Barnabás