| |

A mi kis városunk - Gyulai Líviusz álombeli valósága

Apró gyerekként kettesben hagyják a szülőföldjével, a magyar műveltség regényes délkeleti végpontján, Erdővidéken, hogy aztán Sopronban ugyanennek a kultúrának a legnyugatiasabb - és semmilyen hivatalos államforma által föl nem számolható - szuverén, bensőséges urbanizációjában művészetére és műfajára találjon. Ha jól számolom, Gyulai Líviusz öt esztendőt is alig tölt ebben a városban, de mintha soha el sem ment volna innen, Budapesten is egy kisvárosban él, amit Pestújhelynek hívnak, és igazi sziget a szárazföld, azaz a lakótelepek és autópályák kínos, maszatos, füstös ölelésében. Líviusz aztán Sopronban a könyvtárba is könyvtárosnak iratkozák, a kötelező fejtágítókra járó munkatársakat gyerekként helyettesítve, míg Ágoston Emő rajzszakkörében legfeljebb stúdiumok unalmát tanulhatta, mert a rajzoláshoz elengedhetetlen humort már üres lapjain a mappájában vitte.

Gyulai Líviusszal mindig történik valami, ami hihetetlen, hiszen azonnal fölveszik a budapesti Képzőművészeti Gimnáziumba és föl a Képzőművészeti Főiskolára is. Visszafelé pergetve mai munkái felől a képeket, egészen bizonyos, hogy szabályos festményekre, és még szabályosabb rajzokra itt is képtelen volt. Mégis a szigorú, ám szeretetteljes Kmetty János, a rigorózus, gőgősnek hitt, a grafikusoktól szinte viszkető kiütést elszenvedő Bernáth Aurél is becsüli eredetiségét, Barcsay Jenő pedig önnön ifjúkori karcait csodálja a művészeti anatómia órákra igazán nem illő tollrajzaiban.

És mert Gyulai Líviusszal mindig történik valami, ami hihetetlen, megéli 1956 reményteli napjait, s túléli az azt követő évek komor hónapjait. A barátkozásban igencsak igényes két géniusz Kondor Béla és Nagy László, a tőlük megszokott szemérmes visszafogottsággal ölelik magukhoz a fiatal mestert, hogy velük és általuk egy nemzedék tanulja meg a Gyulai Líviusz nevet. A játékos kedvű faun, a muzsikus, zenetudós zseni, Vujicsics Tihamér vele nyeli a feleseket és a presszók füstjét, társuk a reneszánsz lelkületű, borozókban honos Rékassy Csaba, a hímes rajzok közt élő földi, a szintén Erdély felől érkező Gross Arnold, utóbb a testvér nélkül maradt Ágh Pisti, a hallgatag mesélő Lázár Ervinke. A földi és mennybéli névsorolvasás csak azért szakad meg, mert az éjszakai vándorlások, a városi nomádok lámpafényes léte közepette hihetetlenül gazdag életművé állnak össze a Líviusz féle rajzok, a metszetek, a karcok. a kőnyomatok, színezett lapok, festmények. Ráadásul stílusának lényege, hogy nincs stílusa, mert az igazi nagy formátumú művészekhez hasonlatosan, alakváltó. Egyszerűen nem érdeklik a grafíkaí, festői megszólalás mechanikusan ismétlődő jegyei. Munkáinak közös vonása a szellem és szabadság nagyvonalú, míves, tehát megalapozott szak-mai fegyelme. Úgy posztmodem alkotó ő, ahogyan Krúdy Szindbádja utazik a végtelen időben, Weöres Sándor költészete a gügyögésből a vaskos, népies romantikába vált, vagy, ahogy Picasso rajzi világa kalandozik Goya, Velasques, Cézanne és Bracque között. Gyulai Líviusz is a lehető legtermészetesebb módon jár át az emberiség irodalom- és művelődéstörténeti korszakain.

Gyulai Líviusz hihetetlen esetei közül csak az egyik, hogy állóképei megmozdulnak, rátalál a filmművészet, s korai televíziós sorozataiban egyszerre van jelen a végletekig leegyszerűsített, tragikomikus groteszk meghökkentő-en szabad és játékos páros, a Jómadarak két hőse, valamint a klasszikus mitológiát a mai, sivárabb korba átleptető lelemény, a lépcsőházakban és a gangokon kocogó kentaur-gyerek a Tinti kalandjaiban. Mivel semmi köze a Disneyland-féle rajzfilmnyelvhez, le sem kell válnia globalizált képi kódok tetszetős, könnyen emészthető, tehát tökéletesen gondolatmentes világáról. Gyulai Líviusz itt is több utat próbál, és még több utat nyit a fiatalabb pálya-társak előtt. Mert a beskatulyázhatatlan figuralitás, a groteszk helyzetek képi és dramaturgiai egysége, az irodalmi és művelődéstörténeti beágyazottság olyan mintát jelent, amit büntetlenül, és önfeladás nélkül fogadhat az, aki erre az ízig, vérig európai igényességre fogékony. Hihetetlen, hogy ez a soproni, baróti provincializmus egy sajátos és varázslatos személyiség, egy mindig tapintatos és finom lélek, egy nagyműveltségű, mély olvasottságú gondolkodó, egy ennek ellenére invenciózus karakter, egy alkotásain át mindent átformáló mester által egyetemessé tud lenni. Persze, ahogy már megszokhattuk, Gyulai Lívíusszal mindig történik valami, ami hihetetlen, s ezekbe a hihetetlen történetekbe minket is belemesél, belerajzol, belefest. Hogy elhiggyük, hogy amit látunk, hogy amiben élünk, az örökkévaló.

Antall István, a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője

(Elhangzott a 2009. március 21-én tartott kiállításmegnyitón.)