Bizonyára nem csak én vagyok úgy, hogy ha Horvátország és ha a rajz kerül szóba, akkor máris előttem van a legszebben húzott vonal, a legtökéletesebb egyenes képe, a hibátlan rajzolat, az örök etalon: a horizont vonala. Oly kifogástalanul húzott egyenest, mint a tengeri horizont, nem lelni másutt, minden művészpalánta kötelessége lenne, hogy addig nézze, amíg átrajzolódik homloka belső boltozatára. Ez a vonal mindennek az előzménye, az igazmondás eszköze, mesterségünk emblémája. A tenger tárlata, a pupilla lélegzetvétele, a szem lélekzése. A vonalból születő rajz a gondolat materializálásának legközvetlenebb eszköze. A személyiség legtisztább felmutatása. A lélek meghosszabbítása a papiroson.

A rajz túlságosan spontán ahhoz, hogysem manipulálni lehessen. A rajzok a hic et nunc bélyegzői, egy rajzhoz nem lehet másnap is odaülni, és máshol sem lehet folytatni. Az már egy másik rajz lenne. A makulátlan lapra helyezett ceruza szabadsága lüktet a rajzban, a rajz a lehetőségek végetlenje, a rajz szívdobbanás, a rajz sóhaj. Ez az eszköztelenségével demonstráló légies műfaj köthető legkevésbé a külvilághoz. A képzőművészet más ágai, a festészet, a szobrászat, a grafika nyomtatott formái nehézkesebb, röghöz kötöttebb médiák. A rajz nem vesz tudomást a határokról, hiszen legközvetlenebb rokonai a szelek. Persze vannak szelek, amelyek a tudatunkban mégiscsak egy tájhoz, egy vidékhez, ha tetszik, egy országhoz kapcsolódnak.

Sokunk számára a sirokkó, a bóra, a szmorak, a misztrál, a burin, a nevere az adriai partokat, a horvát városok napfényben ázó szélcsiszolta teraszait, megfésült füveit, megdőlt ciprusait, sajgó kékjeit és lázas fehérjeit idézik, és a köveket, a csontokat, a régieket és a mai csontokat, a szelek-zörgette közös történelem óriás, láthatatlan csont-korpuszát. mert Et in Arcadia ego – hogy az egyik Sopronban kiállított rajz címét idézzem. És hadd nevezzek meg egy másik művészt is a hetvenből, mert oly közeli és oly személyes az élmény. Nemrég a világ másik felén, egy ausztrál kiállító terembe véletlenül belépve hirtelen Boris Bucan munkái közt találtam magamat. Mintha a sirokkó szele fütyült volna el mellettem újra, ingszaggató erővel rontva ki a melbourne-i galéria ajtaján. Tere, levegője, szabadsága volt a lepedőnyi négyzetes grafikáknak, és áradt, sugárzott belőlük az a transzcendens dac, misztérium és szakralitás, a vonal-gyeplők, folt-istrángok elszabadult fekete lobogása, amely miatt valaha beléjük szerettem a zágrábi animációs fesztiválokat járva, vagy a velencei biennále egykori jugoszláv pavilonjában bolyongva.

Sajnos mindegyik alkotó felsorolására és méltatására nem lenne idő, meg azt hiszem mélyebb és őszintébb is az élmény, ha személyesen fedezhetik föl önök is a saját legkedvesebbjüket, és talán saját horvátországi élményeikre emlékezve, a horvát kultúráról tanult ismereteiket felelevenítve állnak meg a képek előtt. Ne feledjék mesterségünk nagy titkát, a szimmetriát, amelyet oly könnyű a tengeri horizontvonaltól újra megtanulnunk: a műalkotáshoz két egyenlő fél szükségeltetik: alkotó és befogadó. A kiállítás kigondolói hét téma , vagy inkább hét gondolat köré csoportosították a rajzokat: átváltozások, figurák, téri hatások, színek, gesztusok és struktúrák között válogathatnak.

A soproni egyetem művészhallgatói nevében hadd köszönjem meg, hogy módunk van ezt megtenni.

Orosz István