Szabó Miklós emlékbeszédének leirata

Tisztelt Megemlékezők! Kedves Családtagok!

Ötven éve ezen a napon hunyt el Soproni Horváth József festőművész, az akvarell poétája, és távozásával – Becht Rezső szavait kölcsönözve – mintha Sopronnak egyik tornya dőlt volna le. Nem csupán a gyász okozta emelkedettség szülte ezeket a szavakat akkor, 1961-ben, s nem csupán az asszociációk titokzatos teremtőerői, melyek talán tudattalanul is kapcsolatot találtak a művész magas, szálfa termetével. Horváth József valóban torony volt, annak jelzőtorony, világítótorony értelmében, torony, amelyre figyelni kell, amelyhez igazodni kell. Művészként, emberként, tanárként egyaránt szilárd és egyenes torony.

Úgy lett műfajteremtő mestere az akvarellnek, hogy pályáját nem jellemezték kísérletezések, különféle irányzatok nem csábították. Kitartó szorgalommal járta a maga választotta utat, melyet a munka iránti alázat, a könnyed trükközés elvetése jellemzett. Műgonddal törekedett a tökéletes forma- és színvarázsra. „Nála az eszköz művészetté nemesült” – ahogy László Gyula írta. E szívós kitartás eredményeként jött létre akt- és zsánerképeinek az a sajátosan „horváthos” technikája, amelyben nincsenek vonalak, csak puha, különböző tónusú foltok. Ettől valamilyen tündéri realizmus lebeg képeiben, ahol a szűrt fények csillanásának és a bársonyos színeknek simogatását lopja szomorú, megtört, nehézéletű alakjaira. Ahogy művészként kifogyhatatlan kíváncsisággal vonzódott a széphez, úgy vitte őt közel a személyiségéből eredő humánum a szegények, elesettek világához.

Gyerekként szülőfalujában, Kemenesszentpéteren varkocsos juhászok tanítják meg faragni, tízévesen már ismeri a pásztorművészet olyan technikáit is, mint az ólmozást, a spanyolozást. A keszthelyi gimnázium kivételes fizikumú, nagytermetű diákja a helyi múzeum néprajzi anyagát látogatja, a zalai, somogyi fafaragásokra csodálkozik rá. Természetessége, egyenessége folytán barátai a homéroszi Eumaioszra gondolva „isteni kondás”-nak nevezik el, aki a kétkezi munka iránti vonzódása okán azzal lepi meg osztálytársait, hogy kovácsnak, lakatosnak akar állni vizsgái után. Ám egy fából faragott cséplőgép- és egy csontokból alkotott hajómakett elkészítése után ámuldozó tanárai inkább a gépészmérnöki pályát ajánlják neki. Csak akkor dönt a művészi hivatás mellett, mikor rajztanára a fejrajzolás és a tájképfestés titkaiba vezeti be.

A Képzőművészeti Főiskolán először csak egy évet tölt, mert a következő évben, az atyai befolyás kényszerének engedve, a Keszthelyi Gazdasági Akadémián tanul tovább. Ám ezután újra visszatér Pestre, a Főiskolára. Tanári oklevelének megszerzését követően a művészetére nagy hatást gyakorló nagybányai művésztelepen alkot.

Zomborba kerül rajztanárnak az első világháború zűrzavaros időszakában. Majd a háborút követő szerb megszállás elől kalandos körülmények között hazaszökik, betegen érkezik szülőfalujába.

1921-ben kezdte meg munkáját az akkor még Soproni Főreáliskolaként működő intézményünkben, 30 éves korában. Már 190 cm-t meghaladó magassága is imponálóan hatott, ő lett a reálisták szeretve tisztelt „Hosszi”-ja. Kevés olyan szerencsés tanár van, aki külső megjelenésével és belső tulajdonságaival egyaránt példa lehet diákjai számára, és még kevesebben vannak azok, akiknél a külső és belső annyira egységben, összhangban van, mint éppen nála volt. Egyenesség, gerincesség jellemezte ezt a kristálytisztaságú, az egyszerűséget kedvelő embert. Sebestyén Ferenc, a festőművésszé lett tanítvány így írt erről: „Akik valaha is látták őt, nem fogják soha elfeledni szálfa-termetét, amely mintha elvi hajthatatlanságának lett volna külső jelképe. Aki azonban beszélt is vele, az megérezte azt is, hogy ezt az erkölcsi keménységet meleg emberség járta át. Tanúskodni akarok arról, hogy tanítványai iránti gondoskodása kimeríthetetlen volt, és érdeklődő figyelme évtizedek múltán sem szűnt meg… A tanítási szenvedély, a tudás átadásának vágya végigkísérte életét.”

A most idézett Sebestény Ferenc mellett egész rajztanár generációt indított el a művészpedagógus pályán. Ákos Ernő, Reinecker János, Richly Emil, Szarka Árpád, Varga László, Schey Ferenc, a Munkácsy-díjas Kunt Ernő rajztanár-művészek és Szakál Ernő szintén Munkácsy-díjas szobrászművész is első mesterének vallhatta Horváth Józsefet. Nyugdíjba vonulásáig volt tanára a Széchenyi gimnáziummá átalakuló iskolának, ahol a rajzterem ma már az ő nevét viseli. Azt a nevet, amelynek előtagjával a szeretett város, az emlékezés tisztelte meg utólag.

Nem született soproninak, de hű volt a városhoz. Hívták többször máshová, hívták tanárnak a Képzőművészeti Főiskolára is. Nem ment. Itt élt, itt alkotott a szeretett családtól körülvéve, e patinás szépségű városban, az őt Nagybányára emlékeztető Bánfalva és Brennberg közelében. Sopron városa 1939-ben, a népszavazás emlékére alapított Hűség-díjjal nemcsak addigi munkássága előtt tisztelgett, de ezt a kötődést is meg kívánta köszönni.

A Munkácsy-díjas művész alkotóereje teljében, két évvel nagy szakmai- és közönségsikert arató, budapesti gyűjteményes kiállítása után hunyt el. A torony ledőlt, de az üresen maradt hely ma is igazodási pont. Figyelmeztet arra, hogy csak az emberként is bátor erkölcsű művésznek lehet jelentős hatása. Jelzi azt, hogy „mennyi szorgalom, igazunkba vetett hit kell ahhoz, hogy valamit tudjunk”. Ez utóbbi mondatot már tőle idéztem. Abból az egy évvel halála előtt készült önéletírásából, amelyet ilyen gondolatokkal zár: „…hajszolt, hajrá-kor ez, amelyben a gyorsvonat helyett már a lökhajtásos süvít és az űrrakétába jelentkeznek az emberek próbautasnak. Ennek a kornak … az enyémtől különböző és más, agitatív hang kell, valami plakátbeszéd-féle, lélekzetelállító szín- és hangorkán… Várhattam-e én ilyenformán a nem új hangú, de úgy érzem mindig aktuális tárgyú, mélyen emberi és szociális témáimnak és az aktokban kifejezett színálmaimnak … az érdemben és értékben való megértést és méltányolást?! Úgy érzem, nem!... de talán majd egyszer... mivel mindig becsületes jó szándékkal éltem és dolgoztam!” Utolsó mondatának utókor általi igazolása, hogy ma itt állunk, – szobra mellett!