Szentkirályi Zsolt beszéde 1997. aug. 19-én, 16.15-kor, a soproni Pannonia Med Hotelben:


Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves külföldi és hazai vendégeink!

Tisztem szerint most az 1989-es Páneurópai Piknik és Határnyitás nyolcadik évfordulójára létrehozott emlékkiállítás egyik rendezõjeként amolyan rendhagyó tárlatvezetést kellene tartanom Önöknek. Engedjék meg azonban, hogy - a bennfentes nyilvánvalóan túlzott elfogultságával - úgy higyjem: a kiállított dokumentumok, relikviák önmagukért beszélnek. A nyolc évvel ezelõtti - s a keletnémetek határáttörése által világhírûvé vált - piknik egykori szervezõi, és kicsit nemzedékem nevében szeretnék szólni Önökhöz. Nemzedékem, mondom, de nem a velem egyívású, lassan a negyedik X-be forduló kortársaimat értem ez alatt, hanem azokat, akiket magamban úgy nevezek: a '89-esek. Így, '89-eseknek hívom mindazokat, legyenek bár huszonévesek, vagy aggastyánok, akik az elmúlt évtized végén, mikor úgy látszott, hogy fordítani tudunk a történelem kerekén - nem haboztak bátor szívvel megtenni, amit tenniük lehetett. Forradalmat csináltak vér nélkül - demokráciává alakítottak egy parancsuralmi rendszert forradalom nélkül. Keleteurópa-szerte találni '89-eseket: jó nagy család ez. Tudom, hogy azóta sok nemzedéktársam megkeseredett, kiábrándult - s ahogy az már családokban lenni szokott, nem ritkák az egymás közti torzsalkodások, sõt gyûlölködések sem. Egyesek még azt is mondják: 1989 óta nem változott semmi, csak más tatár telepedett a nyakunkra. Nem hirdetem ezredvégi Pangloss mesterként, hogy "ez minden létezõ világok legjobbika". De hát végül mégiscsak gyõztünk, mégiscsak megváltoztattuk sorsunkat, történelmünk folyását, vagy nem?! Többek közt ékes bizonyítéka ennek ez a most megnyíló kicsinyke kiállítás. Tegyünk próbát, induljunk a kiállítás rekvizítumaival képzeletbeli idõutazásra! Szálljanak be, Tisztelt Vendégeink, az ajtó elõtt álldogáló Trabantba, a keletnémet ipar eme utánozhatatlan termékébe - és ugorjunk vissza vagy harminc évet a naptárban! Maga az utazás sem lesz élmények nélküli: a Trabi korszerû elsõkerék-meghajtással, már-már spártaian egyszerû belsõ térrel és mûszerezettséggel, kétütemû, hallatlanul dinamikus motorjának mind a 27 lóerejével repít bennünket. A leheletfinom mûanyaggal bevont, préselt papír karosszéria megbízhatóan védelmezi utasait - talán még a kibocsátott, világrekorder mennyiségû károsanyagtól is. És hipp-hopp, máris 1967-ben találjuk magunkat, amikor még Debrecenbõl, Budapestrõl, vagy akár a szomszédos Kapuvárról eljutni Sopronba - akár autóval, akár vonattal - nem volt valami egyszerû dolog. Nem azért, mert nem vezettek ide utak, vagy sínek. Hanem mert Sopron ún. "zárt város" volt, a nyugati határövezetben, ahová Édesanyám pécsi illetõségû bátyja csak úgy utazhatott, ha meghívólevelet mutatott fel, és megérkezése után bejelentkezett a rendõrkapitányságon. De ez mind semmi. Mi, soproniak sem mehettünk csak úgy egyszerûen pl. a néhány kilométerre fekvõ Brennbergbányára, vagy a Fertõ-tóra. Ehhez ún. "határsáv-engedély" kellett, és még ennek birtokában is haza kellett jönnünk este nyolc óráig, mintha afféla megbízhatatlan, szeleburdi fruskák lettünk volna. Kedves külhoni vendégeink kedvéért mondom: olyan ez, mintha egy bécsinek engedély kéne Schönbrunn meglátogatására, egy londoninak fegyveres igazoltatáson kellene átesni Wimbledonba menet, vagy egy tokióinak elõírnák, hogy este nyolcig takarodjon haza a Ginzából. A "zárt város" fogalom ugyan a '70-es évekre megszûnt (a "határsáv-engedély" azért maradt!), de még az 1980-as években is nyomon követtek errefelé minden gyanús kelet-európait - akik persze testvéreink voltak a szocializmusban, vagy mi a szösz -, hátha itt akarnak átsettenkedni nyugatra. Az országhatárokat persze mindenütt védték az illegális határátlépõktõl, a szabad világban is. De ott nem zárták be az állampolgárokat saját országukba, vasfüggöny mögé - három évenként adva nekik egyhavi szabadságot az utazásra. Ezért nem haszonatalan talán, hogy némiképp megpróbáltuk e kiállításon is demonstrálni a vasfüggönyös korszak "diszkrét báját". De lapozzunk most vissza a naptárban az 1989-es évre. Nincs most idõ részletezni a Páneurópai Piknik megszületésének elõtörténetét, holott tengernyi félreértést, pontatlanságot, egyoldalú mendemondát tisztázhatnánk így, de hiszen ezért is jött létre ez a kiállítás. Röviden csak annyit, hogy miután mi, egykori rendezõk egyeztettük elképzeléseinket, hihetetlenül kemény szervezési munka indult meg, ezt is jól mutatják a kiállítás dokumentuma. Mint ahogy azt is, hogy - a nemzetközi közvélekedéssel ellentétben - az 1989-es magyar kormánynak és annak bármely miniszterének mindösszesen és körülbelül annyi köze volt a Páneurópai Piknik megrendezéséhez, mint teszem azt a rangapuri maharadzsának. Annyit mégis el szeretnék mondani a szervezés munkájáról, hogy az lavina-szerûen dagadt a rendelkezésünkre álló rövid idõ során. Egyre több és több ötlet született: pl. az 1945 óta lezárt, használaton kívüli Sopronpuszta-St. Margarethen közti határ alkalmi megnyitásának gondolata. Közben folyamatosan attól tartottunk, hogy ha nem is nyílt politikai döntéssel, de valamilyen mondvacsinált ürüggyel a hatalom letiltja a pikniket. Mondjuk közegészségügyi okokra hivatkozva. Ha például Dr. Rumpf János, az egyik legaktívabb szervezõ nem szerzett volna konténeres illemhelyeket, megnézhettük volna magunkat. Tréfásan úgy is mondhatnám, Rumpf professzor WC-i nélkül a piknik nem jöhetett volna létre, és akkor talán Erich Honeckernek lesz igaza: s a berlini fal még száz évig áll... Hasonlóképpen a történelem apró, de fontos kérdései közé tartozik: mit tettek volna az 1988-89-es ellenzéki mozgalmak az országba akkor bekerülõ fénymásológépek nélkül? Jómagam 1989-ben vagy 40 ezer röplapot másoltam egyen - ki is múlt szegény masina, a soproni Tudományos Ismeretterjesztõ Társulat azóta is gyászolja. Nem rajtunk, egykori rendezõkön múlott, hogy a Páneurópai Piknik végül nem az ott elhangzó beszédekrõl, kulturális és folklórmûsorról, meg az ezeket követõ eszem-iszomról lett nevezetes. Ahogy az Lobenwein Tamás itt kiállított világhírû és egyedülálló fotósorozatán, és Dr. Kárpáti György nemkülönben nevezetes videofilmjén is látszik: az igazi szenzációt az a többszáz keletnémet szolgáltatta, akik áttörték a határkaput, és késõbb kisebb-nagyobb csoportokban egyszerûen átfutottak-átsétáltak Ausztriába. Be kell vallani: a szervezõk és a díszvendégek errõl a történelmi pillanatról lemaradtak. A mi autóbuszunk ugyanis vagy félórás késéssel ért a határra, ahol már az áttörés hírével fogadtak minket. Filep Mária és Dr. Magas László már "post festam", a fotósok kedvéért nyitotta meg újra a határkaput. Tudnivaló, hogy XVI. Lajos 1789. július 14-én, a francia forradalom kitörésének napján azt írta naplójába: "Ma nem történt semmi. Az esõ miatt nem tudtam vadászni". Gróf Széchenyi István, a magyar reformkor óriása naplójának 1848. március 15-i bejegyzésében a veséjét fájlalta. Isten ments, hogy e történelmi nagyságokhoz hasonlítsuk magunkat, de nekünk sem az járt a fejünkben, hogy; na, most történelmet csináltunk, meg hogy innen datálható a berlini fal ledõlése. Sokkal inkább azon morfondíroztunk, vajon saját ágyunkban, vagy egy kevéssé lakályos börtönfogdában alszunk-e aznap? De jure ugyanis megvalósítottuk a tiltott határátlépésben való közremûködés, az erre való felbujtás, sõt alighanem az embercsempészés bûntettét is - méghozzá bûnszövetkezetben. Ezt pedig súlyos évekkel "honorálta" az akkori büntetõ-törvénykönyv. Nos, otthon aludtunk. A többi, a folytatás már történelem. Azóta eltelt nyolc év. A piknikrõl ugyan évente megemlékeztek, de úgy látszott, az a valóban nagyszerû és felemelõ nap áldozatául esik az éppen aktuális hatalmi játszmának, az örökös széthúzásnak. Idén tûnt elõször úgy, hogy ennek a kiállításnak az ürügyén megint összetalálkozhat a régi szervezõgárda - jöjjenek bár a politikai szélrózsa minden irányából. Az anyaggyûjtés és szervezés heteiben újra felfedeztem azokat a jól ismert, és régen látott, '89-es lelkes mosolyokat, azokat a csillogó szemeket. Tapasztaltam, hogy a szabad földre érve felzokogó kisgyerekes apa képének láttán most is ugyanúgy bepárásodnak a szemek, mint nyolc évvel ezelõtt. Láttam, hogy napról-napra megint új és újabb ötletekkel állnak elõ a régiek, a '89-esek. Bizony, nem fértünk a bõrünkbe: ide nekünk egy vasfüggönyt, mi már 2 perc alatt lebontjuk; hol egy diktatúra, mi félkézzel megdöntjük! Helyénvaló itt, ha - elnézést kérve azoktól, akiket név szerint nem említettem - köszönetet mondok '89-es társaimnak, akkori és mostani munkájukért. Annál is inkább, mivel a Páneurópai Piknikért nekik máig semmiféle hivatalosság, sem helyi, sem országos, sem másféle - soha köszönetet nem mondott. Persze maga a tett magában hordta köszönetét - mindannyiunk életre szóló élményeként. Mondottam az imént, ismét nekilátott terveket kovácsolni ez a '89-es társaság. Úgy véljük, végre Sopron városa is felismerte, hogy ez a bizonyos piknik az övé is, s talán a jövõben felkarolja gondozásának eszméjét. Milyen szép is lenne, ha az áttörés helyén állított kopjafa, és a szépen megeredt, csodálatos japán cseresznyefák környéke olyan gondozott emlékparkká válna, ahol egy kiállítás mesélné el az ott történteket. Olyan emlékparkká, amelyhez nem lelket kirázó, poros út vezet, hanem sima aszfalt, és ahol uram bocsá' a nyáron odalátogató egy pohár hideg italt is kaphat. Már ha odatalál - hisz most semmi sem mutatja az utat. E ház vendéglátó gazdáinak nagylelkûsége talán lehetõvé teszi, hogy a piknik 10. évfordulóján egy méltó, állandóan látogatható kiállítást rendezzünk Sopron belvárosában. Terveink szerint addig megpróbáljuk a rendezvénnyel és annak "utóhatásával" kapcsolatos emlékek, dokumentumok teljességét beszerezni. Ezzel az esemény történetének igényes kutatását is megkönnyíthetnénk. Kezdeményezünk egy tudományos konferenciát is arra az évfordulóra, nemkülönben egy monográfia kiadását. A mostani kiállítás anyagát a lebontása után fokozotasan bõvítve fel kívánjuk vinni az Internetre. E tervek megvalósításához tisztelettel kérnénk a jelenlévõk segítségét, ötleteiket is. De a legnagyszerûbb talán az lenne, ha azon az 1999-es 10. évfordulón megrendezhetnénk az emlékparkban az Európai Szabadság és a Békés Jövõ Napját. Boldogok lennénk, ha ezen a rendezvényen az ott, Sopronpusztánál átmenekülõ egykori NDK-sok is minél nagyobb számban vennének részt. Felkutatásukhoz, meghívásukhoz ugyancsak tisztelettel kérnénk az illetékes német hatóságok segítségét. Nagyszerû lenne, ha arra a napra eljönnének Sopron valamennyi testvérvárosának küldöttei, Kazunótól Bad Wimpfenig. Szeretettel várnánk a világ minden tájáról bárkit, aki szívesen töltené velünk azt az ezredvégi napot, a vasfüggöny hûlt helyén, visszapillantva a múltba, és átkukucskálva a jövõ évezredbe. Egy remélhetõen békés, egységes európai hazába - tudván, hogy oda csak közösen érhetünk el, vagy sehogy. Köszönöm, hogy meghallgattak. Kiállításunkat ezennel megtisztelõ figyelmükbe ajánlom!


PiknikPannonia Med Hotel, Kiállítás

Copyright © 1997., ISE, Sopron
Sopron Home