"Amikor az ember, mint kis pont, történelmet ír, nem is fogja fel tettének jelentôségét. Jóval késôbb döbben csak rá, hogy történelmi pillanatoknak volt részese. Hálát adok a sorsnak, hogy ott lehettem azon a napon. Boldog vagyok, mert lesz mit mesélnem az unokáimnak" - mondta évekkel késôbb Nagy László, az 1989-es Páneurópai Piknik egyik szervezôje.

Számos jelzôvel illették az Európa történelmében fordulatot hozó rendezvényt Többen állítják a berlini fal itt kezdett leomlani Egy biztos, fantázia és bátorság kellett ahhoz, hogy a rettegett-gyûlölt "vasfüggöny" tövében politikai nagygyûlést szervezzen néhány ember. Azóta sokan, sokféleképpen kommentálták a történéseket. Ez alkalommal az egykori szervezôk és szemtanúk elevenítik fel az eseményekét, személyes élményeiket - a teljesség igénye nélkül.

Dr. Magas László: - A demokrata fórum soproni vezetését 1989 júniusának végén kereste meg a debreceni MDF szervezetétôl Filep Mária azzal a kérdéssel: mi lenne, ha augusztus 19-én, a "vasfüggöny" helyén rendeznének egy 150-200 fôs pikniket? A gondolatot Habsburg Ottó is támogatta, aki rendkívül sikeres elôadást tartott akkoriban Debrecenben a Páneurópa-mozgalomról. Ott merült fel, mi lenne, ha legközelebb a nyugati határszélen találkoznának és tábortüzet gyújtanának annak örömére, hogy végre elkezdték lebontani a felosztott Európa jelképének tekintett "vasfüggönyt". Szinte azonnal igent mondtunk a felkérésre.1989 ugyanis különös éve volt a magyar történelemnek. Túl volt az ország egy sikeres március 15-én, Nagy Imre és mártírtársai temetésén. Úgy gondoltuk, nem szabad veszni hagyni a lendületet, ezért augusztus 20-ra mi is (ezalatt a soproni Ellenzéki Kerekasztal értendô) valami különlegeset terveztünk. A piknik szervezésébe és a tényleges elôkészületi munkálatokba szinte a kezdetektôl bevontuk az EKA tagjait.

Szentkirályi Zsolt: - Részletesen még nem dolgoztuk ki az augusztus 20-i programot, de nagyszabású terveink voltak, hiszen itt, Sopronban is sikerült emlékezetessé tenni az akkori március 15-ét és a június 15-i, mosonmagyaróvári perben kivégzett mártírokról történt sopronkôhidai megemlékezést. Mindkét alkalommal ezrek mozdultak meg. Politikai botorság lett volna kihagyni a lehetôséget. A 19-i piknik is jó ötletnek tûnt, azt azonban hamar beláttuk, hogy lehetetlen két, egymást követô napon jelentôsebb tömeget mozgósítani. Végül a piknik mellett döntöttünk, de úgy gondoltuk - a debreceniek kérésétôl eltérôen ennek nem egy szûkkörû szalonnasütésnek, hanem nagy tömegeket megmozgató rendezvénynek kell lennie. Legelôször a megfelelô helyet próbáltuk megtalálni.

Dr. Magas László: - A helyszín kiválasztásában fontos szerepet játszott, hogy sok ember elférjen, autóbusszal is megközelíthetô legyen, a színpadtechnika és hangosítás végett oda tudjuk vinni az áramot és még találjunk ott lebontható "vasfüggönyt". A rendezvény elôzményeihez tartozik, hogy kora tavasszal írtunk egy levelet az akkori belügyminiszternek, Horváth Istvánnak, amiben határnyitást szorgalmaztunk azokon az átkelôhelyeken, ahol 40 évvel ezelôtt virágzó kereskedelem volt Ausztria és Magyarország között. Az eredeti ötlet, a piknik ily módon kiegészült a határnyitás gondolatával is, amely a soproniaktól származott. A megjelölt helyszínek egyike volt a Fertôrákos és Szentmargitbánya között - az egykori Pozsonyi úton - használaton kívül lévô határátkelô. A hitelességhez tartozik, hogy akkor, amikor az ötlet megszületett, még nem kezdôdtek meg a nyári szabadságok. Senkinek meg sem fordult a fejében, hogy keletnémetek fogják az országot "ellepni".

Kóczán Zoltán: - Tôlünk azt kérték, hogy szerezzük meg a helyi határôrség engedélyét egy olyan helyen, ahol látszik a határsáv, még van vasfüggöny és azt ott demonstratív jelleggel feldarabolhatják. Augusztusban ilyen helyszín már meglehetôsen kevés volt, mivel a biztonsági zár bontását ebben a térségben már május ban megkezdték. Miután rátaláltunk a sop ronpusztai helyszínre,ki kellett alakítani a "szolgáltatórészleget". Színpadot építeni, latrinákat ásni, kaszálni, egyáltalán: egy politikai nagygyûlésre alkalmassá tenni a terepet. Minden pártban volt 10-15 ember, akiket mozgósítani lehetett.
Nagy László: - Ma mellékesnek tûnnek az ilyen dolgok, de akkor igenis tartottunk attól, hogy valamilyen formális, mondvacsinált indokkal fújják le a rendezvényt. Politikailag akkor már nem lehetett letiltani, de a Köjál vagy más hasonló szervezet bármikor találhatott volna kifogást.

Dr. Csóka Pál: - Augusztus elején volt az ausztriai Szentmargitbányán az úgynevezett "Weinfest", a borünnep. Akkor mentünk át Nagy Lacival és Lôrincz Gabival, hogy az osztrákokat is megnyerjük a határnyitás gondolatának. Ott, a falu fôterén az elsô rendôrt megállítottuk és megkérdeztük, hol találjuk a polgármestert. Azt mondta, ne menjünk sehová, maradjunk ott, mert pár perc múlva, az ünnep szónokaként odaérkezik Andreas Waha, a polgármester. Úgy is lett. Amikor elôadtuk az ötletünket Waha úr megdöbbent. "Hogyan képzeljük ezt?" - kérdezte. A gondolat azonban tetszett neki, segített és mindvégig egyengette az osztrák hivatalos szerveknél az ügyünket. Az osztrák határvadászok és az egyéb hatóságok viszonylag gyorsan döntöttek, részükrôl is megkaptuk a hivatalos engedélyeket.

Dr. Magas László: - A rendezvényrôl készültek német nyelvû szórólapok is - amelyeken részletesen feltüntettük az országhatár és a piknik helyszínét -, de ezeket elsôsorban a burgenlandiaknak szántuk. Természetesen tudtuk, hogy eljutnak majd a keletnémetekhez is, de ôszintén megmondom, az utolsó pillanatig nem gondoltuk, hogy ez a rengeteg ember idejön és itt próbál meg átjutni az áhított szabad világba. Ma már meggyôzôdésem, hogy sokan tudatosan használták ki a lehetôséget, hogy keletnémet barátaikat, rokonaikat kijuttassák. A német televízió mindvégig nagy figyelmet szentelt a rendezvénynek. Érdekes, hogy a piknik elôtt néhány nappal felkerestek, mutassam meg, hol lesz a helyszín., Olyanokra voltak például kíváncsiak: délután három órakor milyen a nap állása, hová kell a kamerával állni, hogy jók legyenek a fényviszonyok. Utólagosan úgy értesültem, a pikniket megelôzõ napokban az ott készült videofelvételek bejárták azokat a helyeket, ahol tömegesen tartózkodtak a keletnémetek.
Szentkirályi Zsolt: - A piknik elôtti napokban már hallottunk róla, hogy különféle ideiglenes táborokban, kempingekben osztogatják a térképes szórólapjainkat. Az utolsó pillanatig nem számítottunk azonban a keletnémetek tömeges megjelenésére, legfeljebb annyi volt bennünk: ha eljönnek, jó buli lesz, legalább látják, hogy mi itt, ha ideiglenesen is, de megnyitjuk a határt. Talán ezután ôk is tesznek majd valamit berlini fal lebontása érdekében. Aztán tettek is... Tulajdonképpen a legtöbbet, amit lehetett.
Róka István határôr alezredes, a határnyitás helyszínén szolgálatot teljesítôk parancsnoka:
- Új és meglepô volt számunkra a rendezvény ötlete. Ennek ellenére megkaptuk a szükséges engedélyt a feletteseinktôl. A piknik napján valamelyest érzékeltük, hogy a volt elektromos jelzôrendszer vonalán kívül már nagyobb létszámban gyülekeznek az emberek.
Voltak információink az NDK-sokról, de abban bíztunk, hogy minden úgy történik majd, ahogyan elterveztük, vagyis akiknek van útlevelük - magyarok és osztrákok -, átmennek a megnyitott határon, az NDK-sok pedig tudomásul veszik, hogy nekik nincs erre jogosító okmányuk.

Nagy László: - A 19-i program része volt az a sajtótájékoztató, amelyet Sopronban, a Lövér Szállóban szerveztünk és ahol jómagam is tolmácskodtam. Való igaz, sok helyre küldtünk meghívót, mégis meglepôdtem, amikor a helyszínre érve több mint száz tudósítóval, vendéggel találtam szembe magam. Ekkora érdeklôdésre nem számítottunk. A világ minden részérôl, még Japánból is érkeztek televíziós társaságok, újságírók. Legtöbbjük persze német volt. Megjelent Habsburg Ottó lánya, Walburga is, aki késôbb a nagygyûlésen apja üzenetét olvasta fel. Nagykövetek, konzulok jöttek el. Ott volt Konrád György is. Pozsgay Imre akkori államminisztert a titkára, Vass László képviselte. Õ késve érkezett, emiatt csúszott a sajtótájékoztató és nem értünk oda a határnyitás tervezett idôpontjára, 15 órára. Éppen ezért az akkori szervezôk szinte valamennyien lemaradtak a nevezetes határáttörés pillanatáról. Az elôzetes program szerint a díszvendégekkel együtt két autóbusszal egyenesen a határra mentünk volna ünnepélyesen megnyitni a 40 éve lezárt kaput.

Kótai Péter: - Arra az egy napra nyitották volna csak meg a határátkelôt.
Úgy volt, hogy az ünnepélyes határnyitást követôen átmegyünk Szentmargitbányára, az ottani fôtéren a polgármester tart egy beszédet és együtt visszajövünk a piknik helyszínére.
Ez aztán nem így lett.
Nem is tudtunk a busszal a határig elmenni, mert rengeteg autó állt az út mentén. Három óra körül már az osztrák és a magyar oldalon is elég agy tömeg kezdett összeverôdni.

Dr. Rumpf János: - Magam is a parkolás körül segédkeztem, mert akkor már meglehetôsen nagy volt a tumultus. Felázott a terep, ezért nem mertek az autósok lemenni a rétre, nehogy elsüllyedjenek. Egyszer csak hátranéztem és megdöbbenve láttam, hogy a központi program helyszínérôl - onnan, ahová az érdekesnek ígérkezô programokat terveztük - libasorban mennek az emberek a gabonatáblán keresztül az országhatár felé. Egy idô után jutott csak el a tudatomig, hogy az NDK-sok indultak meg. Nem mondhatnám, hogy kifejezetten megörültem, mert mint szervezôk, elköteleztük magunkat a határôrség felé. Vállaltuk a felelôsséget azért, hogy minden rendben legyen, illetéktelenül senki ne kerüljön az "éles" határ közelébe. Így utólag azzal tudom magyarázni a német tévétársaságok elôzetes érdeklôdését, hogy bizonyára akkor mérték fel a terepet, keresték meg az országhatár felé vezetô legrövidebb útvonalat. Mi, helyismerettel rendelkezôk is nehezen tájékozódtunk az elôkészületek során, hát még aki életében elôször járt ott. Ezek az emberek azonban határozottan, nyílegyenesen indultak meg a nagy fa irányába.

Róka István: - Voltak arra vonatkozó jelzések, hogy esetleg nagyobb tömeg érkezhet a határ irányába, de nem lehetett tudni, hogy valójában kik ôk, magyarok vagy németek. Ráadásul nem egy tömegben jöttek, hanem innen-onnan, szétszóródva az erdôs terület felôl. Pontban 15 órára vártuk a hivatalos delegációt, ôk azonban a "sajtótájékoztató" csúszása miatt késtek. A tervezett határnyitás elôtt néhány perccel azt tapasztaltuk, hogy a helyszíntôl mintegy 100 méterre már rendezett sorokban - szinte zárt alakzatot képezve - elindultak az emberek a kapu irányába. Éreztük, hogy itt valami hiba van, hiszen nem fehér ingben, vasalt nadrágban jöttek, hanem csapzottan, sérülten, elcsigázottan. Akkor már látható volt, hogy egy határozott és elszánt embercsoport halad a határ felé. Pillanatok alatt rengetegen lettek mindkét oldalon. Az osztrákoknál az oszlopokon, a kerítésen, a fákon csüngtek az emberek. A csendôrök alig tudták leverni ôket onnan. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy ott, abban a pillanatban nem volt olyan "eszméletlen" nagy európai béke. Az elszánt embertömegben elöl kemény, kisportolt férfiak haladtak, középen mentek a nôk és a gyerekek. Egyszer csak leblokkolt a tömeg, megálltak, majd egy pezsgôdurranás hallatszott, ami valószínûsíthetôen azt jelezte: akkor most meglódulunk. És valóban, a mi oldalunkon, ahogy a gyorsvonat jön, úgy sodorta el pillanatok alatt a tömeg az útlevélkezelôket, szakították át egyetlen lendülettel a kaput. Fegyverünk volt ugyan, de a tûzparancs akkor már nem volt érvényben. Nem tudom, hogy akkor, ott másvalaki képes lett volna-e tenni valamit. Én képtelen voltam. Sem az erôviszonyok, sem a hely, sem az idô rövidsége nem tette lehetôvé, hogy ellenlépést tegyünk. Utólag megtettem a jelentést, miszerint egy nagy létszámú csoport erôszakosan átlépte az államhatárt. Megkönnyebbülés volt, hogy a parancsnokom is úgy értékelte késôbb a helyzetet: akkor, ott nem volt mód arra, hogy megállítsuk a tömeget.

Lobenwein Tamás: - Fotóriporterként mentem ki a helyszínre. Az volt a feladatom, hogy lefényképezzem, amint a delegáció megérkezik Szentmargitbánya fôterére. Úgy terveztem, a határon várom az érkezésüket. Fél három körül még csak két-három osztrák bóklászott ott, a többiek a falu fôterén gyülekeztek. Volt egy olyan érzésem, hogy mégiscsak vissza kellene menni a határra hátha közben megérkezik a delegáció. Az pedig nagyon kínos, ha "lecsúszik" az ember az eseményrôl. Mire visszaértem, óriási tömeg gyûlt össze a határ mindkét oldalán. Készítettem néhány felvételt, de még mindig nem gondoltam semmi különösre. Egyszer csak üvöltést hallottam, abban a pillanatban a magyar oldalon nekifeszültek a kapunak, a zsanér reccsent és kinyílt a jobb oldali kapuszárny. Még gondoltam is magamban: miért kell ilyen otrombán viselkedni a magyaroknak, amikor úgyis mindenki átjöhet ezen a határon? Akkor döbbentem csak rá, hogy ezek keletnémetek, amikor láttam a szomorú, elgyötört arcokat. Szívszorító élmény volt. A legemlékezetesebb talán éppen az, amikor egy menekülô anya ölébôl kiesett a gyermeke, a magyar határôr pedig felvette és odavitte hozzá. Az áttörés pillanatok alatt játszódott le, de úgy tûnt, a katonák tudomásul vették a helyzetet, mert utána még órák múlva is simán átjöhettek az emberek.

Szentkirályi Zsolt: - Mi fél négy körül értünk ki a delegációval. Alig szálltam le a buszról, odaugrott hozzám egy civil, BM-es alezredes és eléggé indulatosan lekapott a tíz körmömrôl, hogy nem errôl volt szó. Akkor én még mit sem tudtam az NDK-sok áttörésérôl. A többiek újságolták - ki nevetve, ki halálsápadtan -, hogy több száz keletnémet benyomta a kaput és átfutott a határon. Hogy ôszintén bevalljam, bennem akkor nem az fordult meg, itt indul a berlini fal leomlása, hanem az, hogy ezért bennünket felelôsségre fognak vonni.

Dr. Magas László: - Az áttörést ugyan én sem láttam, de az azt követô órák örökre emlékezetesek maradnak számomra, úgy, mint maga a Páneurópai Piknik. Az utóéletérôl annyit még érdemes elmondani, hogy az akkori magyar kormányt láthatóan váratlanul érték az itt bekövetkezett események, hiszen másnap lezárták az egész Sopron környéki határszakaszt. Munkásôröket állítottak ki a keresztezôdésekbe és erôszakkal fordították vissza a keletnémeteket. A határkitörés után a kormány végül is dönteni kényszerült: nem mutathatta mindkét nagyhatalom felé ugyanazt az arcát. Végül is szeptember 10-én jól döntött: Magyarország Európát választotta. Sopron pedig 1989-ben a "Leghûségesebb város" cím mellé kivívta az "Európai hûség városa" megtisztelô címet, mert a berlini fal ledöntése valóban Sopronban kezdôdött. Helmut Kohl kancellár így fogalmazott a két Németország egyesítésének ünnepén: "A Brandenburgi kapu alatti föld magyar föld."

Copyright © 1997., ISE, Sopron

~sztoth