|

1921: Magyarok maradtunk! - 12. Ki hogyan dönt?

12. Ki hogyan dönt?

Nem voltunk ott, hogy el tudjuk dönteni ki, melyik országra készült leadni a szavazatát. E kérdéskörben feltételezéseink lehetnek, mely feltevések azonban indirekt bizonyítékokkal, más jellegű forrásokkal többé-kevésbé alátámaszthatók. Könnyű dolgunk lenne, ha csupán a későbbi népszavazási végeredmény számadatai alapján megadhatnánk a választ. Ez a válasz azonban torz lenne, hiszen a döntés sokszor nem a nemzeti hovatartozástól, hanem gazdasági, vallási kérdésektől, személyes magánéleti motivációktól, sőt az aktuális körülményektől is függött.

A haza iránti hűséget a magyarok körében kézenfekvőnek tekintjük, holott nem az. Képzeljük csak el azok helyzetét, akiket a határ egyik napról a másikra szakított el családjuktól, ismerőseiktől, földjeiktől, munkahelyüktől, a piactól, ahol portékáikat kínálták. Nem kell történészi tehetség ahhoz, hogy lássuk: mekkora zavarodottságot, bizonytalanságot keltett az itt lakókban, hogy hirtelen fináncok, határsorompók állták útjukat ott, ahol több száz évig szabadon közlekedhettek. A döntési motívumok változatosak voltak. A munkásrétegek közül azok, akik osztrák területen dolgoztak, esetleg a Bécsi medencében kaptak állást, valószínűleg féltették a megélhetésüket, így hajlamosabbak voltak Ausztriára szavazni. Mindazok, akiknek ingatlanjaik, birtokaik rekedtek a határ osztrák oldalán, szintén megfontolhatták, hogy voksukat Ausztria mellett tegyék le. A fő kérdés persze az, hogy a környék nemzetiségi lakossága érzett-e olyan vonzalmat a magyar haza iránt, amely kétségtelenné tette volna a Magyarország melletti állásfoglalását. A kérdés összetettségét tükrözi, hogy miközben élénkek voltak a többségében evangélikus németek ellenérzései a katolikus udvarral és általában Ausztriával szemben, a 19. századi Sopron lutheránus lelkészeinek legjobbjai Németországban tanultak, ragaszkodtak a német kultúrához és írásbeliséghez, s ez utóbbit közvetítették híveik felé is. Nem tudni, hogy számukra Ausztria vajon Német-Ausztriát jelentette-e1921-ben. Nem egyszerűsíti a következtetések levonását az sem, hogy a nem magyar anyanyelvű polgárság jól ismerte és magáénak érezhette Magyarország történelmét és kultúráját, a magyar nacionalizmusra válaszul mégis szívesen azonosult a német vezetésű, de legalábbis nemzetek feletti felvilágosult birodalommal. Vitathatatlan viszont, hogy 1921-ben nagyon sokan kifejezést akartak adni a magyar haza iránti hűségüknek. Közöttük pedig nem csak magyar ajkúak voltak. A Nyugat-Magyarországon élő horvátok számára például Horvátország olyan távoli állam volt, melynek belső életében nem vettek részt. Sokat elmond, hogy a térség horvát falvainak lakossága 1848-ban közömbösen vagy ellenségként fogadta a Bécs felé menekülő Jellacicot. A horvát haza és a magyar nemzet fogalma akkor szembekerült egymással, s a szembeállásból a haza, Magyarország került ki győztesen. Ennek hatásai még éltek 1921-ben is. Erős kötelék fűzte Magyarországhoz azokat a soproni németeket is, akik alapiskoláik után továbbtanultak, s akiket végzettségük, később állásuk is az országhoz kötött.

Noha a magyar közvélemény és politikai garnitúra nem mondott le a magyarosításról, a dualizmus-kori kormányoknak ehhez csekély eszköz állt rendelkezésükre. A 19. század második felében és a századfordulón az országban élő nemzetiségek arányát elsősorban az önkéntes asszimiláció csökkentette. A legnagyobb asszimilációs tényező maga a város volt. Utóbbiak eredendően eltérő anyanyelvű és kultúrájú polgársága sokkal könnyebben vetette le nemzetiségi szokásait és azonosult a többségi társadalom tradícióival, viselkedésmódjával. Ez elsősorban a magyar társadalommal való azonosulást jelentette, de volt az országban olyan város is (Óbuda), ahol szlovák és magyar népesség oldódott fel a többségi németség kultúrájában. Az azonosulás legbiztosabb alapja a polgárosultság volt, melynek fokmérőjét az iskolai végzettség, és a foglalkozás adta. Aki belépett a magyar állami oktatási rendszer középső szintjébe, aki érettségizett, az tulajdonképpen magyarrá vált.

A polgárosodás legmagasabb szintjén álló, leginkább urbanizáltabb és legiskolázottabb magyarországi német városi polgárság magyarosodási folyamata már a 19. század elején megindult, s ez a folyamat a kiegyezést követően számottevően felgyorsult. Az eredetileg németajkú, de tanulmányai után értelmiségi, köztisztviselői, hivatalnoki állásokban elhelyezkedett és egzisztenciát teremtett polgárok egyre jobban kötődtek a számukra közpályát biztosító magyar államhoz, és a vele együtt felkínált „Szent István-i állameszméhez”. Ennek a folyamatnak tökéletes megtestesítője maga Sopron polgármestere, Thurner Mihály volt, aki német szülők gyermekeként, az iskolában sajátította el a magyar nyelvet, majd a jogi végzettséget szerzett, állami szolgálatba lépett, a népszavazás idején és azt követően pedig a magyar érdekek legharcosabb képviselője lett Sopronban.

13. Megfelelő ember a megfelelő helyen. Thurner Mihály, a siker eminenciása

Amikor a Der freie Burgenländer című osztrák lap a népszavazás után hírét vette, hogy Sopronban diadalívet kívánnak állítani a „magyar csalás kőbe vésésére”, és az emlékművön németeket is meg akarnak örökíteni, ezt ajánlotta: „… ha németre van szükségük [mármint a tervezett diadalkapun] állítsák, vagy akasszák oda Thurner polgármestert”. Tekintsünk el a máskülönben radikális újság, felzaklatott hangulatban született cikkének hangfestésétől, és próbáljuk a tények nyelvén megfogalmazva bemutatni: ki is volt ez – a helyi közvélemény megformálásában – nem lényegtelen befolyással bíró személyiség. Az 1918-tól 1941-ig Sopron polgármesteri tisztét betöltő Thurner Mihályt (a 30-as évektől Sopronyi Thurner) a krónikás elfogultságait félretéve, történész szemmel is formátumos, de természetesen nem hiba nélküli politikusnak láthatjuk. 1878. december 12-én született Márcfalván, a később Ausztriához került egykori Sopron vármegyei községben. Apja körjegyző volt, ő maga német anyanyelvűként, német nyelvű környezetben nevelkedett, gyermekkorában magyarul sem tudott. Középiskolái első évét Győrött töltötte, hogy a magyar nyelvet elsajátítsa. Később a soproni Állami Főreáliskolában tanult és itt szerzett érettségi bizonyítványt 1898-ban. Jogot hallgatott Kecskeméten, Budapesten és Kolozsvárott, ez utóbbi helyen szerzett államtudományi doktorátust. 1912-ben lépett Sopron város szolgálatába, mint városi főszámvevő. Minden (közép-és felsőiskolai tanulmányok, köztisztviselői állás) együtt állt tehát ahhoz, hogy a karrier lépcsőin felfelé lépkedő fiatalember vonzalmai a magyarság, illetve a magyar érdekek felé forduljanak. A város közgyűlése 1918 nyarán az elhunyt Szilvási Márton képviselő helyébe a város addigi polgármesterét, Töpler Kálmánt delegálta az országgyűlés felsőházába. Az így megüresedett székbe a képviselőtestület egyhangú akarattal a fiatal (negyven éves) Thurnert választotta. 1918-ban az októbrista kormány kormánybiztosi feladattal bízta meg. A tanácsköztársaság idején a városi adminisztráció irányítását látta el, ami miatt később támadásoknak tette ki magát. A békekötések idején Sopron Magyarországon maradásáért küzdött. Nagyon jelentékeny szerepe volt abban, hogy az 1921. december 14-én tartott népszavazáson a város lakossága döntő többségében Magyarország mellett voksolt. Helyi politikusként a kormányzati óvatosság mellőzésével beszélhetett. Erre utal a kormányzó vele kapcsolatban tett megjegyzése. E szerint Horthy irigykedve tekintett Thurnerre, amiért az gondolatait szabadon kifejezheti, miközben neki államfőként alaposan meg kell gondolni, hogy államérdekből mit mondhat el és mit nem. Azon nincs mit csodálkozni, hogy mint a népszavazás történetének annyi szereplőjét, Thurner szemléletét is komoly elfogultságok torzították. Az írás elején idézett újságcikk is jól szemlélteti, hogy személyét e miatt osztrák véleményformálók szinte démonizálták, miközben nálunk mitikus figurává nőtt. A mítosz-képződéshez túlnyomórészt az 1921-es szereplése járult hozzá, holott hosszú polgármesteri pályaíve számtalan egyéb területen felszínre hozta a tehetségét és szakértelmét. A két háború között ösztönözte a soproni gazdaság, oktatásügy és idegenforgalom fejlesztését. Erős szociális érzékenységgel rendelkezett, nyomorenyhítő intézkedései példaértékűek voltak. 1932-ben a Városok Szociálpolitikai Osztályának elnöke lett. A várost magabiztos kézzel, az esetek többségében (pl. gazdaságpolitikai ügyekben) pragmatikus módon, néhány kérdésben (pl. nemzetiségi kérdést illetően) azonban tekintélyelvű módszerekkel vezette. Szolgálati idejének letelte – 1940 szeptembere – után a törvényhatóság egy évre meghosszabbította megbízatását. 1941 májusában azonban, nem várva meg újabb hivatali évének végét, leköszönt posztjáról. A Törvényhatósági Bizottság díszpolgári címet adományozott számára. A második világháború után sokáig nem emlékeztek meg érdemeiről. l945-től l952-ben bekövetkezett haláláig mellőzötten és szegénységben élt.

Dr. Tóth Imre
Helyi Téma

Fotók: Sopron a népszavazás idején 1921-1922; Schäffer Ármin udvari fényképész fotográfiái; Edutech Kiadó Sopron, 2001

***

Az előző fejezetek:

1921: ,Magyarok maradtunk!' - 1. Az elveszített béke. Elvek és érdekek Párizs környékén

1921: 'Magyarok maradtunk!' - 2. Egy birodalom vége. Kell-e Európának Ausztria-Magyarország?

1921: 'Magyarok maradtunk!' - 3. Ausztria születése. Mi szükséges az önálló élethez?

1921: 'Magyarok maradtunk!' - 4. Nyugat-Magyarország és a német és szláv egység. Miért kap egyik vesztes a másiktól?

1921: 'Magyarok maradtunk!' - 5. A név kötelez. Új osztrák tartomány, na de hogyan hívják…?

1921: 'Magyarok maradtunk!' - 6. Mit tehet a magyar kormány? A „vissza Sopront” elv feltűnése

1921: Magyarok maradtunk! - 7. Spontán (?) felkelés a határon

1921: Magyarok maradtunk! - 8. Nép-felség. Egy elpuskázott trónszerzés és a soproni népszavazás

1921: Magyarok maradtunk! -9. A nép szavaz. A nép dönt?

1921: Magyarok maradtunk! - 10. Háború a plakátokon. A propaganda

1921: Magyarok maradtunk! - 11. A nép szavaz. A nép dönt?